Predesztinált tragikából komika

2017. április 05., 19:21

Moldován Blankával, a Szatmárnémeti Északi Színház színművészével pályakezdésről, szerepformálásról beszélgettünk. Miután több fesztiválelőadást is megnéztünk, mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, miként vizsgálja a nézőtérről kollégáit?

 

Moldován Blanka
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán végzett 2015-ben, majd a Szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött, ahol szubrett szerepben debütált, Marcsa volt a Mágnás Miskában. Már az egyetemen fény derült sokoldalú tehetségére, még hallgatóként eljátszotta a Bernarda Alba háza Angustiasát, a Szentivánéji álom Titániáját, a Városok sűrűjében című Brecht darab Marie-ját. Az ifjú művésznőt bársonyos alt énekhangja a dzsessz interpretációjára is alkalmassá teszi, muzikalitását színházi zeneszerzőként, profi hangszertudását (zongora) korrepetitorként is kamatoztatja. A Tótékban anya szerepet kapott, ő volt a női főszereplője a Kövekkel a zsebében című előadásnak, játszott a Négyszögletű kerek erdő és a Babszem Jankó mesejátékokban, jelenleg Adrianaként láthatják a Tévedések vígjátékában. Már az első évadban megkapta a szatmári közönségtől a legjobb női komikus elismerést, a társulattól a színház nagydíját, és a nagybányai közönség is a legjobb színésznő díjával tüntette ki.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán végzett 2015-ben, majd a Szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött, ahol szubrett szerepben debütált, Marcsa volt a Mágnás Miskában. Már az egyetemen fény derült sokoldalú tehetségére, még hallgatóként eljátszotta a Bernarda Alba háza Angustiasát, a Szentivánéji álom Titániáját, a Városok sűrűjében című Brecht darab Marie-ját. Az ifjú művésznőt bársonyos alt énekhangja a dzsessz interpretációjára is alkalmassá teszi, muzikalitását színházi zeneszerzőként, profi hangszertudását (zongora) korrepetitorként is kamatoztatja. A Tótékban anya szerepet kapott, ő volt a női főszereplője a Kövekkel a zsebében című előadásnak, játszott a Négyszögletű kerek erdő és a Babszem Jankó mesejátékokban, jelenleg Adrianaként láthatják a Tévedések vígjátékában. Már az első évadban megkapta a szatmári közönségtől a legjobb női komikus elismerést, a társulattól a színház nagydíját, és a nagybányai közönség is a legjobb színésznő díjával tüntette ki. 

– Színészként tudsz igazi néző lenni?

– Azt hiszem, hogy egyre inkább. Amíg az ember egyetemista, mindenkinél mindent jobban tud. Könnyű volt sörözés közben megszólni az éppen látott előadást. Addig tudja ezt felhőtlenül megtenni az ember, amíg nincs benne a napi színházi munkában. Ma már egészen másképp látom a dolgokat, másképp vagyok kritikus a többiekkel. Az indulataim csillapodtak: ha idegesít egy rosszabb előadás, ma már nem úgy bosszankodom, mint régebben. És ami a legfontosabb, megpróbálom úgy nézni az előadásokat, hogy kicsit függetlenítem a személyektől.

– Az egyetemen vezéregyéniségnek számítottál, sokoldalú képességeidet mindenki tisztelte, aztán becsöppentél egy társulatba, ahol mindenki ismertebb nálad. Meg kellett küzdeni a helyedért?

– Nem tudok olyanról beszámolni, hogy új csirkeként csipkelődtek volna velem a kollégáim. Meg is lepett, mert kicsit másra számítottam. Barátian fogadtak, úgy éreztem, első pillanattól fogva partnerként kezeltek. Sokat dolgoztunk és ez használt nekem. A színház épületének felújítása miatt összevontak bérleteket, sok előadás és bemutató volt. Akkor dolgozom jól, ha nyomás van rajtam. Minél többfelé kell figyelni, annál inkább összekapom magam. Ha csak egy dologra koncentrálok, hajlamos vagyok a dolgokat elodázni.

– Pályakezdő színésznőként mélyvízbe kerültél. Az egyetemi Brecht- vagy Lorca-művek után a Mágnás Miska Marcsáját játszani érdekes feladat lehetett. Nem esett nehezedre operettben szubrettnek lenni?

– Amikor megláttam a próbatáblát, megijedtem. Úgy éreztem, nem tudok „vicces lenni”. Az egyetemen az első évben megmondták nekem, hogy egy predesztinált tragika vagyok. S miután sokáig ezt támasztotta alá a rám osztott feladat, szépen beskatulyáztam magam. Amikor elkezdtük próbálni a Mágnást, nem tudtam, mit kell érezni. Aztán kezdtem elmélyülni a szerepben: ez a lányka bűbájos, naiv és kész. Egy idő után elengedtem azt a gondolatot, hogy Marcsa szerepe vicces. Végül olyan alakítás lett, amiből a premieren még csak egy csonk volt meg, amit később az előadások során a nézők teljesítettek ki. Amíg a közönségtől nem kaptam visszajelzést, addig nem voltam hajlandó elhinni, hogy jól teszem a dolgom. Ennek a szerepnek az előadásmódjával kellett megküzdenem, de egy ilyen szerepet eljátszani nem tartok kisebb kihívásnak, mint egy Klütaimnesztrát megformálni.

– Mi benne a nehéz?

– Nem könnyű butuskának lenni, de nem szabad karikírozni. A szöveg, a helyzet adja magát és nem könnyű úgy nézni rá, mint egy karikatúrára. Muszáj belemenni a helyzetekbe, bármilyen bugyuták is, mert azok tartalma egy adott figura számára igazak. Egyébként a sors iróniája, hogy féltem a Marcsától, de év végén a közönség ezt szavazta meg az év legjobb komikus alakításának.

– Az intellektuális alkat és a dívaság gátja lehet a figurák közötti szabad mozgásnak?

– Amikor a Tévedések vígjáté­kára készültünk, Bocsárdi Lász­ló megkérdezte tőlem a sze­rep­osztás alkalmával, hogy amolyan Carmen típusú vérbő nőket játszottam-e már. Rájöttem, hogy negyedik év végéig mást sem tettem. Csak domináns nőszerepeket kaptam. Csupa magas státusú szerepet. Ötödévben jött a Kató a Bródy Tanítónőjében. Először ért olyan élmény, ami kapcsán azt kérdeztem magamtól: hogy fogok én e szerephez hozzányúlni? A nőiség általam addig tapasztalt momentumai teljesen mások voltak, mint ennél a feladatnál.

– Katóka végül a nyolcsoros szövegével egyik főszerep lett.

– Sokáig úgy éreztem, ezt nem tudom eljátszani. Aztán egy idő után kezdett átfordulni a dolog, talán éppen akkor, amikor már letettem róla. Katóka szerepe arról kezdett szólni, hogy ez a kedves lány mindenkinek segít, és ahogy a többiek figurája fejlődött, egyre inkább alájuk tudtam játszani.

– Ebből az alakításból az derült ki, hogy egy kisebb szerepben fontos a többieket jól lereagáló színész munkája. Ez működött?

– Meg kellett tanulnom lereagálni. És örülök, mert ezt az egyetemen kívül is tudtam gyakorolni. Másodévesek voltunk, amikor az osztályunk Balogh Attila rendezővel vizsgaelőadásként eljátszotta Szép Ernő művét, a Krémest. A rendező ezután néhányunkkal tovább dolgozott: Simon Boglárka Katalinnal, Orbán Zsolttal, Trabalka Cecíliával, Csíki Szabolccsal, Erőss Lászlóval együtt több színházi projektben vettünk részt. Kiváló gyakorlat volt számunkra.

– Örkény Tóték című darabját is bemutatta a szatmári Harag György Társulat. Nem érezted túl fiatalnak magad az anya, Mariska szerepére?

– Meglepődtem, mert nem rendelkezem azokkal a tapasztalatokkal, ami az anyaszerephez kell. Viszont szerettem, hogy a történetnek Tótné a motorja. A darabban az asszonynak egy pillanat pihenője sincs, a fia minden helyet betölt a lelkében, minden Gyuláért történik, de ott van még a kislánya, Ágika és a férje is, akiknek adnia kell magából. A próbákon leginkább azt élveztem, amikor megtaláltam azokat a pillanatokat, amiket csak egy nő találhat meg. Például Tót még észre sem veszi, hogy az őrnagy megalázza, de Mariska már látja ezt. Kedvenc jelenetem az volt, amikor a súlyos árnyékszéket át kellett tolnom a színpad egyik végéből a másikba. Ez a szerep nagy fizikai erőfeszítést feltételez. Anyaként ezt úgy éltem meg, mint valamiféle szülési fájdalmat: bírnom kell, hiszen a gyermekemért teszem.

– Mi az, ami már pályakezdőként működik, és mivel kell küzdeni?

– A kettő szinte párhuzamosan él együtt. Alapvetően lustának tartom magam. Tudom, ha belépek a színpadra, van egy erős jelenlétem, és ez sajnos sok mindent elvégez helyettem, én pedig ellazsálhatom a dolgokat. Elkezdtem az ellen dolgozni, hogy ne kicsi erőfeszítésből oldjak meg feladatokat. Sosem tudtam teljes mértékben azonosulni a szereppel, és kialakult egy technikám, rájöttem, hogy másokat, akár a rendezőt is meg tudom téveszteni. Ez egy darabig működött, de egy idő után elkezdtem félni: a következő az lesz, hogy majd magamat is kezdem átverni. Tudtam, idáig nem szeretnék eljutni. Léteznek technikás színészek, mások nagyon beleélősek. Fogalmam sincs huszonhat évesen, melyik a helyes szerepformálás. Tulajdonképpen jó érzés, hogy elkezdtem magamon kísérletezni. Nem tudok sírni. Szerencsére sosem kérte ezt még tőlem senki. Nehezen hatódok meg az életben is. Nekem meg kell találni helyette azt a megoldást, ami ugyanolyan fájdalmat fejez ki, mint a sírás.

– Színházi zenét komponáltál már az egyetemen is. Ezt a tehetségedet van alkalmad kamatoztatni?

– Negyedéves voltam, amikor Balogh Attila rendező megkérdezett, nincs-e kedvem az Antigonéhoz zenét komponálni. Ez volt az első munkám, addig soha nem készítettem ilyet. Némi gondolkodás után elvállaltam. Eljöttem Szatmárra, hogy a próbafolyamat kezdetétől együtt dolgozhassak a többiekkel. Használtam énekhangot is, és az elektromos zongorán viszonylag halkan, nagyon mély orgonahangon játszottam. A Tótéknál az utolsó pillanatban kértek meg, hogy szerezzek az előadáshoz zenét. Mariskát játszottam, tehát nem volt sok időm a többire. Úgy gondoltam, a szereplőkből alakítok kórust. Népdalokat, műdalokat írtam át négyszólamú kórusművekre. A Négyszögletű kerek erdőben dalokat, zeneszámokat írtam a szereplőknek, a pécsi Janus Egyetemi Színházban készült Kőműves Kelemenben pedig lányok számára énekeket, amiket acapella énekelnek ógörög nyelven.

– Milyen Szatmárnémetiben színésznek lenni?

– Nagy szerencse, hogy fiatal igazgatónk van, aki nyitott, én pedig a kezdeményezőkész­ségemet igyekszem nem elfelejteni. Büszke vagyok, mert Frumen Gergővel középiskolás önkénteseket gondozunk, ezzel a közönség utánpótlását is szervezzük. Szatmár kisváros, de hálás a közönsége, sokan járnak színházba, szeretnek minket. Az új színházat be kell lakni, és meg kell tölteni a gyönyörű épületet lélekkel. Egy ilyen munkához sok erő kell, és én úgy érzem, rengeteg energia van bennem.