Nem lehetünk büszkék a munkamániára

Jogos, ha az olvasó gyanakodva kérdi: már a munka is betegség? Már az is baj, ha az ember erőfeszítéssel dolgozik? Hiszen látunk éppen elég példát arra, hogy mások nem dolgoznak, vagy csak dolgozgatnak és nem halad velük a csapat, a cég vagy az ország.

Évekkel ezelőtt egy fiatalemberrel a munkájáról beszélgettem. Látható büszkeséggel jelentette ki, ő munkamániás. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a munkamánia fogalmában nem tudatosítja a szó elsődleges jelentését, ami lelki zavart, mondhatni lelki betegséget jelent. Évekkel később egy munkatársam munkakiértékelését hallgattam: szó volt benne kihívásokról, nehézségekről, eredményekről. Beszédét emberibbé tette azzal, hogy a családjáról is mesélt. Elmondta, hogy a gyermekek mennyire nehezen viselik el gyakori hiányát. Nekem ekkor is hiányzott a jelzés, hogy az ember érti-e, mi a túlzásba vitt munka következménye.

Jogos, ha az olvasó gyanakodva kérdi: már a munka is bűn vagy betegség? Már az is baj, ha az ember erőfeszítéssel dolgozik? Hiszen látunk éppen elég példát arra, hogy mások nem dolgoznak, vagy csak dolgozgatnak és nem halad velük a csapat, a cég vagy az ország. Aki viszont dolgozik, annak lehetnek eredményei. A komoly munkát megfizetik, az ember pedig megőrzi a munkahelyét. Mi tehát a gond?

Amikor mások is mondják

A magyar nyelvben a munkamánia megnevezésben szerepel a mánia szó. A mánia olyan pszichopatológiai kifejezés, amely megszállott, kényszeres viselkedést, attitűdöt vagy akár gondolkodást jelent. Ez az emberi élet szempontjából már túl van a lelki egészség határain. A mániás viselkedés, gondolkodás tehát nem normális. Túl merev, fárasztó, fájdalmas és hosszú időn keresztül fennáll. Létezik takarítási, tisztálkodási és erotománia (ez utóbbi a szexuális tevékenység túlfűtöttsége), de van üldözési mánia (paranoja), és többek között vannak vallásos tematikájú mániák is. Ez a lelki zavar igen sokféle lehet egy belső beteges logikával.

Lehet-e munkamániáról beszélni? Ha sokat dolgozom, akkor munkamániás vagyok? És mi van akkor, ha mások mondják rólam, hogy munkamániás vagyok? Az elsődleges válasz egyszerű: attól, ha valaki sokat dolgozik, vagy mások szerint sokat dolgozik, még nem azt jelenti, hogy munkamániás. De a környezet véleménye már jó jel lehet arra, hogy az illető vizsgálja meg önmagát.

Később bánjuk meg az elveszített időt

Ha abból indulunk ki, hogy a munkamánia egy lelki zavar vagy legalábbis annak a jele, akkor komoly érzelmi és gondolkodási merevséget tartalmaz. Amíg életének ritmusa nem omlik össze, a mániás ember bármikor képes megmagyarázni tetteinek logikáját. „Ez nem mánia, nem lelki zavar – mondja magabiztosan –, annak, hogy sokat dolgozom, komoly oka van”. És sorolja mindazokat az okokat, amiket hallva akár bólogathatunk is: például nincs más, aki helyette elvégezze, nincs idő várni, vagy valóban az ő munkájától függ, hogy a cég hogyan teljesít.

Tudnunk kell viszont, hogy mindennek komoly ára van. Csak éppen nem vesszük észre. A túlzásba vitt munkával elsősorban időt vesztünk, mégpedig a saját életünk idejéből, ami nem visszapörgethető. Időközben a gyermek felnő, és ugyanolyan felnőtté válhat, mint a sokat dolgozó szülő: ha gyerekkorában a szüleinek nem volt ideje rá, kamaszként már neki sem lesz ideje a szüleire. Nem fogja tudni, mire jó a szülő, ha az legtöbbször éppen akkor nem volt otthon, amikor neki a legnagyobb szükség lett volna rá.

A szerető (aki lehet a feleség vagy a férj is) azt teszi, ami a dolga: szeret, szeretkezik. Ha a társ viszont hosszú ideig nincs otthon, abból kellemetlenségek támadhatnak. Akkor is lelkiismeret-furdalásunk támad, amikor szeretteink meghalnak. Az emberek nem szoktak szólni egymásnak, hogy vigyázz, már csak öt évet vagy öt hónapot élek. Lelki megrázkódtatást okoz a túl lelkesen dolgozó embernek, amikor ráébred: szerettei közül valaki már nincs mellette, és soha többé nem fogja megbeszélni vele azt, amit eddig halogatott. E példákkal jelezni szeretném, hogy át kell érezni, mit is jelent az, amikor a szeretteink, barátaink nem lesznek mellettünk, és persze azt is, hogy mi sem élünk örökké. Minderre érkezik a jól ismert válasz: meg kell keresni a család kenyerét, a számlákat fizetni kell és a pénz mindig kevés. Valójában azonban a választ is tudjuk: az arányokkal van a gond.

Menekülés a munkába

Nossrat Peseschian, a szisz­temikus-pozitív pszichoterápia atyja úgy közelíti meg a témát, hogy megkérdi az embertől: a társas kapcsolatokkal, a világban elfoglalt helyünkkel, önmagunkkal és a munkával átlagosan mennyit foglalkozunk? A szakembert az érdekli, hogy mennyi jelentőséget, energiát és időt szánunk egy-egy területre. Úgy fogalmaz: képzeljük el, hogy a teljes napi energiánkat 100 százaléknak tekintjük, akkor hány százalék jut egy-egy tevékenység számára? A teljes egyensúly négyszer 25 százalékot feltételez. De hát ki az, aki ugyanannyi időt tölt például a vallásról való elmélkedéssel, mint az önmaga létének való örvendezéssel, emberi kapcsolatainak ápolásával és a munkájával? Valószínűleg vannak ilyen emberek. Bár nekem úgy tűnik, ehhez képest még a Beatrice „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” életfilozófiája is könnyebben megvalósítható.

Nyilvánvaló, hogy nem élhetünk mindig kiegyensúlyozott életet. De ha egyes területek következetesen elterelik figyelmünket életünk valamely dimenziójáról, az már fontos jele lehet a lelki zavaroknak. Arra kell gondolni ilyenkor, hogy az életem valamely területén nem vagyok képes szembenézni az ott képződő konfliktusokkal. Emiatt életem egy másik dimenziója felértékelődik. Egyre több időt töltök vele, és ettől azt érzem, hogy arra vagyok hivatva. Az elhanyagolt területről azt hihetem, hogy az nem nekem való. Közben nem veszem észre, hogy valójában menekülök valamitől. Ha a munkába menekülök más szükségletek elől, akkor munkamániásnak fognak nevezni. Rendszerint a kívülállók olyasmit látnak rajtunk, amit mi nem akarunk észrevenni.

Szupermenből emberré válni

Sok ember nehezen ismeri fel ennek jegyeit. Inkább úgy gondolja, hogy ez másra érvényes, de rá biztosan nem. A személyes életben az ilyen és ehhez hasonló összefüggéseket nehéz kihámozni. Idő, türelem és néha külső segítség kell hozzá. Én mindig örülök annak, amikor valakinek sikerül olyan önismeretre szert tennie, ami megérteti vele, mit miért tesz. Innen kiindulva lesz képes változtatni az életén.

Amikor valaki megküzd munkamániájával, érdekes dolgokról számol be: bár időben kevesebbet dolgozik, mégis sokkal jobbak az eredményei. Javul a munkatársakkal való viszonya anélkül, hogy úgy érezné, ezért valamit konkrétan tett is. Olyan mértékben kezdi élvezni munkáját, ahogy azt évek óta nem érezte. A hegyeket megmozgató szupermenből az lesz, ami mindig is lehetett volna: ember. Aki örül annak, ha a munkát néha hamarabb is be lehet fejezni, mint azt a kötelező munkaidő megszabja. Aki örül annak, ha családjával és barátaival töltheti az időt, és nem kapcsolja be azonnal a tévét, amint belép a lakásába. Tudja, hogy megvan a helye a világban, és ehhez nem kell mások felé kerekednie és másokat ellenőriznie. A munkamániás mindig arról akar meggyőzni, hogy ő jól van, csak mások nem értik őt. A gyógyult munkamániás pedig arról mesél, hogy ő most már jól van, és eddig ő nem értette meg saját magát.

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta