Arany Szalontája, Szalonta Aranya

Az Arany János születésének kétszázadik évfordulója alkalmából induló emlékév megnyitójára Nagyszalontán került sor Áder János köztársasági elnök részvételével. Riportunkban a hajdúváros hétköznapjaiba is bepillantást nyújtunk.

Rendhagyó élményben volt része annak, aki részt vehetett március 2-án, Nagyszalontán az Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából meghirdetett emlékév hivatalos megnyitóján. A hatalmas érdeklődés ellenére a helybéliek közül kevesen férhettek be a Városháza nagytermébe, amelynél két nagyobb méretű terem is akadt volna a partiumi városkában. A szervezők választása mégis a polgármesteri hivatalra esett. Akik az Áder János magyar köztársasági elnök megnyitójával indító, a Magyar Tudományos Akadémia délelőtti kihelyezett üléséről és a legismertebb Arany-kutatók előadásairól lemaradtak, kárpótolhatták magukat az Arany Szalontája, Szalonta Aranya című kötet délutáni bemutatójával. A költő szobránál késő délután folytatódó ünnepségre és koszorúzásra kisebb tömeg verődött össze, az Arany-év nagyszalontai nyitórendezvénye pedig gyertyás felvonulással folytatódott a belváros több utcájában. Zárásként pedig a nagyérdemű a nagyváradi Szigligeti Színház Honnan és hová – Arany János költészete című bemutató előadását nézhette meg.

A költőváró Nagyszalonta

Az előadások rendjén többször is elhangzott, hogy Nagyszalonta polgármesteri hivatala és az Arany János Művelődési Egyesület három éve készülődik a nagy eseményre, amelynek nyitórendezvénye csupán egy részlet az évesre tervezett kínálatból. Mindez igaz lehet a szervezésre és műsorokra, a város kinézetére azonban nem. Az 1990 óta két RMDSZ-es polgármester által vezetett városkában az utóbbi 27 évben mintha megállt volna az idő. A belváros szomszédságában húzódó külvárosi utcákban nemhogy aszfalt nincs, de legtöbb helyen a helyiek számára a kövezett, kaviccsal megszórt és némileg korszerűsített utca is vágyálomnak tűnik. Esős, sáros időben Arany születésének időszakára emlékeztet a hajdúváros, csak hát akkor még más volt a hangulat, így nem véletlen, hogy Arany mindig visszavágyott ide. A költőzseni korabeli nagyszalontai életét megidéző Csonkatorony többszintes Arany-kiállítása is nagyjából olyan, mint húsz évvel ezelőtt. Pedig azóta sokat változott, korszerűsödött a kultúrának ez a szakterülete is. Pályázni lehetett volna egy interaktív Arany-múzeum létrehozására, behozni az új múzeumi számítógépes technikát vagy legalább megjavítani az ajtókat és ablakokat. A bicentenárium sokkal több ötletet és kezdeményezőkészséget igényelhetett volna a nagyszalontai szervezőcsapattól. A művelődési egyesület egész Erdélyből várja a diákokat buszos kirándulásra Arany szülővárosába. Egy interaktív Arany-múzeum óriási élményt jelentene a hagyományos múzeumi kínálatra már kevésbé fogékony nebulók számára.

Mekkora volt a költő bajusza?

Volt ennek a nyitórendezvénynek egy külön érdekessége: a politikusok Arany-verseket szavaltak, vagy előadásaikat Arany-versek köré szőtték, az Arany-kutatók pedig akadémiai szintű előadásokban boncolgatták a költő életművének egy-egy aprócska részletét. Az MTA kihelyezett erdélyi gyűlése nyilván nem rossz ötlet, ha annak célközönsége kutatókból és akadémikusokból áll. De tágabb közönséghez nehéz úgy szólni, hogy a kutató fél órán át Arany egyik korabeli kéziratát elemzi. Ennek a grémiumnak az előadásait oldotta némileg Dánielisz Endre nyugalmazott nagyszalontai tanár és helytörténész, aki előadásában Arany őseiről, a hajdúk megtelepedéséről értekezett. Dánielisz egész tanári pályája, helyi kutatásai és tucatnyi könyve kapcsolódik Arany Jánoshoz és Szalonta más nevezetes szülötteihez. Sinka István, Zilahy Lajos, Kulin György vagy Földi János hírnévben ugyan nem érték el Arany János nagyságát, de a maguk szakterületén maradandót alkottak. 

Külön színfoltja volt az akadémia előadássorozatnak Hász-Fehér Katalin értekezése az Arany-arcképek ikonográfiájáról. A vetítettképes előadásban valamennyi ismert Arany-portré történetéről derültek ki érdekességek. Arany közismerten szeretett levelet írni. Nemcsak akadémiai munkakörének köszönhetően született több ezer levele, hanem barátaival, ismerőseivel, közeli rokonaival is levélben értekezett. A fennmaradt és feldolgozott leveleknek köszönhetően elég pontosan végigkövethető élete. Még az is, hogy mikor viselt szakállat és bajuszt, illetve mikor és miért vágta azt le. A róla készült korabeli festmények és fotók, illetve ezek hátterének magyarázatául szolgáló levélrészletek ma is rendelkezésére állnak a hálás utókornak.

A megmaradt gémeskút

A költőt egy lócán ülve ábrázoló Arany-szobor Nagyszalonta központjának szoborparkjában, a református templom szomszédságában ideális hely arra, hogy az ember visszakalandozzon kissé az időben. A parasztházból útnak indult költő egykori szülőházának a mása is megtekinthető egy szomszédos utcában azon a telken, ahol az eredeti szülőház állt. A mai tájházat utólag emelték, de berendezése hűen tükrözi a korabeli viszonyokat. A portán még mindig áll az egykori gémeskút, amelynek kávája ugyan nem a régi, de a kút vize ma is ugyanaz, mint amiből az Arany család ivott. Egyre többen jönnek a füvesített és szépen lenyírt udvarra, hogy méltóan emlékezzenek a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjára. Ezt az emlékezést segíti az Arany Jánosról szóló, kiváló nyomdatechnikával megjelentetett, gyönyörű kötet a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítványának támogatásával. A könyvbemutatón felszólaló Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár minden Kárpát-medencei magyar iskolának ígért egy példányt. A támogató pénzintézet jóvoltából azonban viszonylag olcsón áron, 30 lejért vásárolható meg könyvesbol­tokban is. Ahogyan több előadó elmondta: kerüljenek az Arany-kötetek előkelő helyre könyvespolcunkon.

Áder János a magyar irodalom mércéjéről
Áder János magyar köztársasági elnök beszéde Nagyszalontán hangzott el az Arany Emlékév megnyitása alkalmából. A Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett gyűlését megnyitó beszédből olvashatóak részletek.

Evilági halhatatlanságra csak alkotó ember képes. Aki műveiben, halála után is velünk marad. Velünk marad, mert maradandót hozott létre: hidat, verset, újító szerkezetet, szobrot, tudományos tételt, regényt, békét és szabadságot. Ha így élt, akár földesúr volt vagy földműves szülők gyermeke, államtitkár vagy költő – nem rangokban hordozott, de valódi méltósága volt. Kiérdemli, hogy emlékezzünk rá.
1817 márciusa és 1882 októbere között Magyarországon összesűrűsödött a történelmi idő.
Bátor hangjukat hallató, újító szellemű, áldozatra képes hazafiak döntöttek úgy, hogy kezükbe veszik a haza sorsát. Amikor Arany János megszületik – 1817-ben –, esztendők óta csak a napóleoni háborúk súlyos következményeiről tárgyal az Országgyűlés.
Amikor 4 évesen a hamuba írt betűk révén megtanul olvasni, majd elkezdi az iskolát, az újraindult diétán Széchenyi István magyar tudós társaságot alapít. Ifjúkora idején a reformországgyűlések parázs vitái zajlanak örökváltságról, közteherviselésről.
Mire felnőtté válik, a haza és haladás programja új pályára igyekszik állítani Magyarországot. Egy nemzet próbál megszabadulni a rendi feudalizmus lehúzó súlyától és megtalálni az utat a polgári Magyarország felé. Mire Arany János, nagyszalontai jegyzőként, pályázatra küldi első műveit, Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos már megjárta a börtönt.
Mire a Toldi sikere ismertté teszi nevét, Petőfi már népszerű ifjú költőzseni. Mire barátságuk Petőfivel kiteljesedhetne, kitör a forradalom, jön a szabadságharc. Petőfi s a haza igazságos ügye egyaránt oda lesz. Arany János megéli a Világos és Arad utáni élet kínzó fájdalmát, a fagyott várakozást, a Bach-korszak passzív némaságát. Majd az akadémián bekapcsolódik a kiegyezés előtti beszélgetésekbe.
Hallgat és vár, egyszerre kétkedik és remél.
Sok csapással terhelt élete utolsó 15 esztendejében még figyelemmel kísérheti, hogy mire jut az ország az új közjogi alapokra helyezett monarchiában. Lám, hova jutott Magyarország e termékeny, mozgalmas és igen zsúfolt két emberöltő alatt!
Számunkra azonban e 65 esztendőnek legalább ilyen fontos öröksége egy csöndes, szerény ember élete.
Kosztolányi Dezső írja Aranyról: „Nem volt vátesz, csakugyan. Idegenkedett a szólamoktól. Nem adott tanácsokat az emberiség sürgős és végleges megmentésére.”
Mégis − tehetjük mi hozzá − ma Arannyal mérjük és számoljuk azt az időt, amikor a magyar név s a magyar nyelv új becsületet szerzett magának.
Még a hazaszeretetben is annyira szemérmes volt, hogy régmúlt korok hőseivel mondatta el, mit jelent tartozni valahova vagy meghalni egy eszméért.
Otthonosabban mozgott a verseivel életre keltett világban, mint magában a valódi életben. Sem a tömeg éljenzése, sem a rosszindulatúak megjegyzései nem érintették meg: (ahogy ő mondta) „belső önállását” védte minden erejével. Annál inkább zaklatta folyton háborgó lelkiismerete. Többet vívódott, mint amennyit elégedett volt magával.
S bár sok keserűség érte, gyakran csomagolta a fájdalmat iróniába, lágyító szellemességbe.
Születésének 200. évfordulóján joggal tesszük fel a kérdést: ismerjük-e Arany Jánost igazán? Vagy csak iskolai tanulmányaink kötelező tételeit tudjuk felmondani?
Egy nemzeti mítoszt tisztelünk-e benne, vagy értjük igényességét, bizonytalanságát, lelkének indulatait? Engedtük-e már közel magunkhoz szellemét? Ízlelgettük-e mondatait? Csodáltuk-e szóképeit?
Milyennek látjuk Arany Jánost? Őt, aki sorra vállalta azokat a feladatokat is, amelyeket tehetsége sokszorosan meghaladott. Aki a napi tíz órákat igénylő hivatali munkái mellett írt és fordított, de mindenekelőtt családjának élt.
Arany Jánost hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. Oly nagy, amelytől bizonyosan irtózott volna. Deák Ferenc halála óta magyar sírt ekkora sokaság nem állt körbe. Legtöbben a népszerű, népies epikai hősköltemények és lírai balladák zseniális költőjét gyászolták benne. A lenyűgöző tárgyi tudású és páratlan szókincsű poétát. Az erkölcsös, szelíd embert, a „kapcsos könyv” melankolikus alkatú, fanyar verselőjét csak kevesen. Erről az oldaláról nem sokan ismerték. Utolsó útja még a temetőbe, de onnan már az öröklétbe, a nemzet emlékezetébe vezetett. Mily pontosan fogalmazta meg ezt is: „Nem hal meg az, ki milliókra költi/Dús élte kincsét, ámbár napja múl.”
Igen, Arany János ma is velünk, hatása bennünk van. Emberöltőkre a magyar irodalom mércéjévé vált. Szállóigévé váltak sorai. Nélküle szegényebbek lennénk, szegényesebben tudnánk kifejezni magunkat édes anyanyelvünkön.