Stúdió Színpad: a harmadik színház

Több mint negyedszázadig működött megszakítás nélkül Kolozsvár harmadik színháza, a Stúdió Színpad. Ennek történetét eleveníti fel a szerző, aki maga is tagja volt az egykor hírneves amatőr társulatnak.

Barta László nyugalmazott tanár 

Életünk során szívesen idézzük fel magunkban, a családban vagy baráti társaságban, ismerősök között a szép és kellemes emlékeket. Kiemelkedő élményekre, feledhetetlen pillanatokra gondolunk. Emlékeztetni valamire, valakikre: ez már mások felé irányul, több embernek, egy közösségnek szólhat. És ennek biztos, meghatározó okai lehetnek. Valakiket, többeket emlékeztetni már nagyobb súlyú cselekedet.

Megvallom, számomra felemelő érzés volt az elmúlt évben összegyűjteni az elérhető, fellelhető adatokat számtalan névvel együtt, és azokat időrendi sorrendbe tenni. Lehetőleg áttekintést adni, de főleg emlékeztetni és menteni a feledés homályából egy olyan együttes tevékenységét, amelynek jómagam is bő hét esztendőn át büszke tagja voltam. Az egykori Kolozsvári Mu­nicípiumi Művelődési Ház Stúdió Színpadáról van szó. A kezdet kezdetén a Művelődési Palotának nevezett épületben működött. Korábban ez Igazságügyi Palotaként volt ismert, a hajdani Hunyadi tér (ma Ştefan cel Mare) és Honvéd utca (ma Dorobanţilor) sarkán. 1960 decemberétől számítjuk az indulását. 1968-ban innen költöztették át a Szabadság téri Új Idők mozi feletti emeleti részbe.

Műkedvelők profi szinten

Röpke negyedszázados működése alatt – 1960 és 1987 között – az akkori Kolozsvár és környékének, közeli és távolabbi településeknek, de nagyjából egész Erdély nemzetiségi kulturális életének meghatározó szereplői voltak, amíg a kommunista hatalom hagyta.

Bizonyára sok korabeli színházszerető kolozsvári vagy onnan elszármazott – és más is, aki valamelyik előadását láthatta – emlékszik e műkedvelő együttesre. Nevezhetjük amatőröknek is, hiszen sok helyen dolgozó vagy tanuló tagja volt. Ők azonban profi szinten, szervezetten és rendszeresen tevékenykedtek a negyedszázad alatt. Ha az emlékeztetés során valakinek nem ugrik be a kolozsvári Stúdió Színpad neve, akkor talán ismerősnek csenghet többek között Banner Zoltán (Beleznai Zoltán művésznéven), Csíky Ibolya, Szilágyi Enikő, Kovács (Killár) Katalin, Rajhona Ádám, Flórián Antal, Kis (Törék) Ildikó, Keresztes Sándor, Simon András, Panek Kati, Márton Erzsébet vagy Jancsó Miklós neve. Mindannyian valamikor a Stúdió Színpad tagjai voltak, innen indultak profi színházi előadói pályájukra és váltak elismert színművészekké. A napjainkban ünnepelt Kossuth-díjas operaénekes, Kiss B. Attila is a Stúdió Színpadon jeleskedett ifjú korában. Huszonegy hivatásos színészről tudunk, akik innen indultak, s akik itt kezdték színészi pályájukat.

Jeles művészek, híres darabok

Emlékezni és emlékeztetnünk kell az egykori művészeti vezetőkre, akik elindították és magas művészi színvonalra emelték az együttest. Bisztrai Mária és Horváth Béla voltak a megalapítói, és a kezdetektől a művészi nívó megteremtői. A színészházaspár 1961 és 1969 között irányította a stúdió munkáját. Tőlük Bereczky Júlia vette át 1976-ig, majd egy évig Dehel Gábor színművész irányította a társulatot. Köllő Béla következett az 1977–1981 közötti időszakban, majd rövid ideig László Zoltán és Kozma Lajos is a vezetők közé tartoztak. Mindannyian a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészei voltak, akik garanciát jelentettek arra, hogy remek munkával méltán ismertté váljon ez a több országos díjjal jutalmazott csoport. Tevékenységük és elismertségük miatt – nem véletlenül – abban az időben a Stúdió Színpadot Kolozsvár harmadik színházaként is emlegették.

Ismert és ismeretlen rangos magyar és külföldi szerzők színdarabjait mutatták be az évek folyamán. A teljesség igénye nélkül a bemutatók felsorolásából ki kell emelnünk a Horváth Béla–Bisztrai Mária páros által rendezett darabokat: Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde (1962), Mihail Sebastian Névtelen csillag (1965), Carlo Goldoni A furfangos özvegy (1965), John Osborne Dühöngő ifjúság (1966), Jean Anoulh Találka Párizs mellett (1968). Jókai Mór Az aranyember (1970) című darabját Bereczky Júlia színművésznő rendezte, és több mint száz előadást ért meg. Szintén Bereczky Júlia rendezte Ben Jonson Volpone, avagy a pénz komédiája című drámájának zenés változatát (1971), amelyet mintegy 75 előadáson játszottak. 1973-ban nagy visszhangot kiváltó romániai ősbemutatóra került sor: Páskándi Géza Vendégség című darabját Bereczky Júlia rendezésében vitte színre a stúdió. Ugyancsak nagy sikerrel játszották Agatha Christie ismert krimijét, Az egérfogót (1977), amelyet Dehel Gábor színművész rendezett. Még két eredeti, zenés-énekes bemutatót kell  kiemelnünk: Heltai Jenő A néma levente című darabját (1977, rendező Dehel Gábor) és Köllő Béla rendezésében Niccolò Machiavelli Mandragóráját (1979).

Tudomásunk szerint negyedszázados működése alatt a társulatnak 49–50 bemutatója volt, színdarabok, zenés-énekes előadások egyaránt. Említésre méltó, hogy tíz versműsor-előadásuk is volt, költői esteket tartottak, hét alkalommal kabarét, illetve vidám műsort is bemutattak.

Sajnálatos módon az évek folyamán nem készült hiteles, megbízható feljegyzés, kimutatás vagy statisztika a fellépők, szereplők számáról. Ez hozzávetőleges becslések alapján, a kinyomtatott színlapok, plakátok nyomán 170–200 főre tehető. Ehhez még hozzáadódnak a közreműködő zenészek, koreográfusok, díszlettervezők is. Ugyanúgy nem lehet pontosan tudni, hogy az évek során összesen hány előadást is tartottak és hol, milyen helységekben. Ennek tisztázása külön tanulmányt érdemelne.

A fizetség: taps

1981-ben a nemzetiségi lét akkori megszorításai közepette is sikerült néhány előadással kijutnia a társulatnak Magyarországra. A budapesti Szkéné Színházban április 27-én és 29-én a Stúdió Színpad Költői Estje címmel mutatták be versműsorukat. A visszajelzések alapján kijelenthetjük, a kolozsvári Stúdió Színpad maradandó nyomot hagyott Kolozsvárott, Erdélyben és mindenhol, ahol vendégszerepelt. Épp ezért tartottam fontosnak az emlékezést e jeles együttesről, amelyről hosszabb cikksorozat jelent meg a kolozsvári Művelődés folyóirat tavaly szeptemberi, októberi, novemberi és decemberi számában. A teljesség igénye nélkül próbáltam feleleveníteni és rekonstruálni a stúdió történetét. Felemelkedéséről és sikeres működéséről a korabeli újságcikkek, plakátok, interjúk, méltatások, kritikák alapján és a még elérhető egykori stúdiós tagok vallomásaiból, valamint szubjektív tapasztalataim alapján állítottam össze. Azt is el kell ismerni, hogy az ilyen összegző megemlékezés néhol hiányos, és lehetnek benne tévedések, amelyek utólag korrigálhatók. Ennek ellenére a negyedszázados működésük megérdemli, hogy ne kerüljön a feledés homályába. Önzetlen tevékenységük fizetsége a mindenkori nézői taps volt, ami nem kevés. Vallom és hiszem, hogy a hajdani Stúdió Színpad működése jelentős és hasznos volt Kolozsvárnak, az erdélyi magyarság kulturális életének. Sajátságos küzdelmek és megszorítások közt is működött – egészen elhallgattatásáig, kényszerű megszűnéséig.

Játék a diktatúrában
Meglepőnek tűnhet, hogy a kommunizmusban intézményként működhetett egy magyar nyelvű színjátszó csoport Kolozsváron. Ha megpróbáljuk az 1960-as éveket – a stúdió létrejöttének időpontját – politikai és gazdasági kontextusba helyezni, okvetlenül meg kell említeni a sztálini autonómiát (Romániában az 1960-ban a Magyar Autonóm Tartományból létrejött Maros–Magyar Autonóm Tartományt), amelynek ugyan kirakatszerepe volt, de az akkori szovjet és román hatalom így próbálta megelőzni a kisebbségek elégedetlenségeinek kifejezésre juttatását. Bár ez a terület nem foglalta magába Kolozsvárt és a környező térséget, hatása itt is érezhető volt. A Gheorghe Gheorghiu Dej által fémjelzett diktatúra 1956 után mindenféle – elsősorban magyarok által szervezett – megmozdulástól rettegett. 1959-ben megszüntették az önálló magyar nyelvű Bolyai Egyetemet, ezt a lépést jónak látták némi engedménnyel ellensúlyozni. Bizonyos leosztás mentén ugyanakkor a város vezetésében voltak magyar vezetők is. Nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy Kolozsvár lakossága a múlt század ötvenes éveiben még nagyjából fele-fele arányban volt román és magyar. A bennszülött románok nagy része tudott magyarul is, így nem csoda, hogy minden kör, kurzus, tevékenység általában (legalább) két nyelven zajlott. A magyar nyelvű színjátszó csoport működése abban az időben nem volt akkora szenzáció, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Sőt, szinte minden faluban létezett amatőr színjátszás, ami érdekes módon 1990 után nem éledt újra, mára pedig jórészt eltűnt. A mindenkori hatalom a cenzúrán keresztül tartotta ellenőrzés alatt e kezdeményezéseket, így aztán hagyták, hogy a kisebbség is „kieressze valahol a gőzt”. A stúdió sikerének kulcsa a lelkesedésben és a nemzeti öntudatban keresendő. Kolozsváron mindig is erős volt a magyar öntudat, és ez a kultúrájában is meglátszott, amit a diktatúra sem tudott eltörölni.

Nánó Csaba