Keménykezű uralkodóként és az orosz cár ellen megnyert háborúkban szilárdította meg Báthory István királyi hatalmát Lengyelországban. A pápa által szorgalmazott törökellenes összefogás azonban nem jött össze.
(folytatás a 14. lapszámunkból)
Báthory István diplomatáinak lengyelországi tevékenysége eredményes volt. A Varsóban összegyűlt rendek a köznemesség tömeges támogatásának köszönhetően Báthory István erdélyi fejedelmet 1575. december 14-én királyukká választották. A királyválasztók feltétele az volt, hogy Erdély uralkodója vegye feleségül és maga mellé királynőül a Jagelló-ház utolsó sarját, Annát. A rendek a király elé terjesztették azt a 17 cikkelyből álló feltételrendszert, amelynek betartását elvárták az új uralkodótól.
A varsói királyválasztást a litván nemesek, a lengyel arisztokrácia egy része és a főpapság nem ismerte el, s néhány nappal később II. Miksa császárt választották meg lengyel királyuknak. Közben III. Murád török szultán nemcsak elismerte Báthory Istvánt új méltóságában, de 1575 végén felajánlotta az oszmán birodalom katonai segítéségét arra az esetre, ha Miksa császárral fegyveres összetűzésbe keveredne.
A Habsburg uralkodó megpróbált egyezkedni Báthoryval, és a lengyel koronáért cserébe elvesztett családi birtokait, Nagybányát és Szatmárt ajánlotta föl.
Az erdélyi fejedelem azonban pontosan tudta, hogy az akkor még erős és gazdag Lengyelország királysága nagyobb hatalmat és tekintélyt jelent számára, mint a Miksa császár által ígért területek.
Báthory akkor került lengyel trónra, amikor fénykorát élte a lengyel–litván nemesi köztársaságnak nevezett és a rendi monarchiákon belül egy sajátos hatalmi megosztottságot képviselő államalakulat. A király mellett a főhatalom gyakorlásába a lengyel–litván nemesség (slachta) gyűlése is beleszólhatott: minden jelentősebb kérdésben csak az országgyűlés megkérdezésével lehetett dönteni. Másrészt a királyi tanácsosok közül a király mellé rendelt nyolc tanácsosnak is beleszólása volt az országos ügyek intézésébe.
A nemességet a királyi hatalommal szemben tovább erősítette gazdasági súlya is, mert a gabonatermelésből és a kereskedésből jelentős vagyonokra tettek szert. A lengyel berendezkedés éles ellentétben állt a Báthory által Erdélyben megszokott és kiépített hatalmi gyakorlattal. Emiatt többször szembekerült a lengyel rendekkel, és idővel egyre gyarapodott ellenzéke is. 1585-ben leverte a Zborowski fivérek ellene szervezett lázadását, és a vezetőket kivégeztette. Hatalma belső megerősítése sem ment könnyen, hiszen Gdansk gazdag városa sokáig nem ismerte el hatalmát. A város ellen folytatott háború végül békés kiegyezéssel zárult.
Báthory igyekezett minél nagyobb mértékben kivonni magát a lengyel országgyűlés korlátozó hatalma alól. Ezt részben azzal sikerült elérnie, hogy új fogyasztási adótípus bevezetésével a rendektől független jövedelemforrásra tett szert,
és az ebből befolyó pénzen zsoldoshadsereget tartott fönn. E hadakra főként a Moszkvai Nagyfejedelemség elleni háborúban volt szüksége.
Báthory arra törekedett, hogy Lengyelország kelet-európai jelentőségének megfelelően a környező országokkal jó kapcsolatot tartson fenn. A lengyel érdekkörökhöz elsősorban az orosz–porosz és baltikumi területek kapcsolódtak. Ezeket különösen sértette IV. Iván orosz cár, aki mind nyugatabbra tolta országa határát, és korábban lengyel fennhatóság alatt álló területeket foglalt el.
Báthory legsikeresebb hadjáratsorozata a IV. (Rettenetes) Iván moszkvai uralkodó ellen 1579 és 1581 között három ízben vezetett háború volt.
E hadjáratokban 5000 főre tehető erdélyi magyar, de főleg székely zsoldossereg is részt vett a lengyel, litván és német katonaság mellett. A magyar hadak vezetői között volt Bekes Gáspár is, akinek időközben a fejedelem megbocsátott, birtokai egy részét visszaadta. Amikor Bekes 1579-ben a hadjárat kezdetén betegségben meghalt, a pápai nuncius azt írta: a király igen elbúsult kiváló hadvezére halálán, és ígéretet tett arra, hogy a továbbiakban vállalja gyermekei neveltetését. Az oroszországi hadjáratban vált kiváló katonává többek között Borbély György, Király Albert és Lázár II. András.
Az oroszországi hadjáratok célja Kurland és Livland, vagyis a Keleti-tenger partvidékének visszaszerzése volt. E területeket IV. Iván csatolta a Moszkvai Nagyfejedelemséghez a Báthory uralkodását megelőző húsz évben.
Báthory tekintélyét rendkívül megerősítette, amikor a lengyel országgyűlésben kijelentette: személyesen vezeti a hadjáratot az oroszok ellen.
A király 1579 júniusában az udvarában lévő Caligari pápai nunciust utasította, hogy közölje a római pápával: erre a hadjáratra nem azért került sor, mert őt mások leigázásának vagy a vérontásnak a vágya vezetné, hanem kizárólag az, hogy eleget tegyen római keresztényi kötelezettségének, megvédje népét, s hogy visszavegye mindazt, amit a moszkvaiak elfoglaltak a lengyel–litván államtól.
A Szent Szék a Habsburgok és Báthory közötti szövetséget szorgalmazta az oszmán birodalom elleni támadás megszervezése érdekében. Báthory figyelmeztetése nem maradt eredménytelen: 1579-ben Caligari nuncius jelezte a pápának, hogy vigyázni kell a liga szervezésével, mert az oszmánok minden kétséget kizáróan igénybe vennék a tatárok és a moszkvaiak segítségét is, ami megváltoztathatná a katonai erőviszonyokat.
Az első hadjárat lengyel sikere után Rettenetes Iván azt ajánlotta Báthorynak: jobb volna együttesen az oszmánok ellen fordulni, mintsem egymás ellen harcolni. Felajánlása azonban csak színlelés volt részéről, mert ebben az időben a hadsereg gyűjtésével volt elfoglalva. 1581. július 5-én Báthory István jelezte Possevino atyának: nem hiszi, hogy a Moszkvai Nagyfejedelemség teljes erejével együtt is bármit lehetne tenni az oszmánok ellen, mert egyrészt messze vannak, másrészt közöttük helyezkednek el a tatárok és más olyan népek, akik inkább az oszmánokhoz húznak, az oroszoknak pedig természetes ellenségeik.
Lengyelország helyzetét közben bonyolította a Báthory és Rudolf császár közötti, gyanakvással tele ellenséges légkör, amelynek oldódására semmi esély nem mutatkozott. Báthory tárgyalási feltételeket szabott, amelyeket szintén a nuncius útján szándékozott közölni a császári udvarral: a császár számolja föl a moszkvai nagyfejedelemmel meglévő baráti viszonyát; adja vissza Báthory magyarországi családi birtokait; engedje meg, hogy német területeken katonaságot toborozzon a Moszkva elleni háborúhoz; küldjön biztosokat a Szilézia és Lengyelország határai körüli nézeteltérés rendezésére.
Caligari leírta, hogy a Habsburg császár miért volt gyanakvó Báthoryval szemben. Rudolf attól tartott, hogy a Moszkvai Nagyfejedelemség legyőzése után nehezebb lesz Erdélyt Magyarországhoz visszacsatolni. Ö ugyanis Erdélyt Magyarország részének tartotta. Sőt attól félt, hogy a lengyel király nem áll meg ennél a győzelemnél, hanem azután Magyarország királya akar lenni. A Habsburg uralkodó magatartása miatt szinte lehetetlennek tűnt a nagy európai oszmánellenes összefogás.
Báthory nem volt a törökellenes szövetség támogatója. A pápai nuncius biztatásaival szemben kifogásokat emelt. Kijelentette, Lengyelország száz éve őrzi a békét az oszmánokkal, ezért nem akar harcba bocsátkozni. Máskor azzal védekezett a javaslat ellen, hogy nem lehet lekötni a tatárokat, akiket az oszmánok nagyon jól fizetnek, és minden egyéb módon is igyekeznek magukhoz kapcsolni.
Bár Lengyelország számára az orosz hadjáratok győzelmet hoztak, kimerítették az ország kincstárát, és a lengyel rendek nem szavaztak meg további összegeket a háború folytatására. Amikor a felek között közvetítő Antonio Possevino jezsuita atya a pápa békéltető szándékát is kinyilvánította, Báthory készséggel megkötötte a tíz évre szóló fegyverszünetet 1582. január 15-én. A békében lemondott hódításai egy részéről, a Pszkov és Novgorod körüli várakról, IV. Iván cár pedig visszaadta Livóniát és a korábban Litvániához tartozó területek egy részét.
A sikeres háború nemcsak a király hatalmát és tekintélyét növelte meg, de Lengyelországnak még nagyobb befolyási övezetet biztosított a kelet-európai térségben.
(folytatjuk)