Karácsony érték és giccs határán

Nánó Csaba 2013. december 21., 20:51

Színésznői álmait a szerelem miatt adta fel, így aztán elismert festőművész lett. Színházi díszletfestő nagyapja terelgette a művészetek irányába, ma is hálás neki. Horváth Gyöngyvér grafikus, festő óva int attól, hogy giccset ajándékozzunk az ünnepekre.


– Kisgyerek koromban megvoltak a kedvenc karácsonyi díszeim, amit még a nagymamától örököltünk. December 24-én délután elmentünk a nagyszülőkkel a színházba, Diótörőt, vagy más mesejátékot néztünk meg, közben otthon megérkezett az angyal. Az ötvenes évek elég szűkösek voltak, az eltört díszeket helyettesíteni kellett, így aztán anyukámmal készítettünk színes papírból, egyebekből füzéreket angyalhaj gyanánt. Anyuka vágta őket, én ragasztottam. De az angyalnak feltétlenül kellett rajzolni valamit. Még nem tudtam írni, de már lerajzoltam a kívánságaimat, és azt küldtem el neki. Úgyhogy a rajzolás már mocorgott bennem. Anyai nagyapám, Lórán Lajos, színházi díszletfestő volt, de természetesen otthon is festett. A híres díszlettervező Varga Mátyás keze alatt dolgozott a Hunyadi téri régi Nemzetiben, onnan került át a sétatéri színházba. Egyszerre volt hát színházi és festési-rajzolási kötődésem. Nagyapám házában találkoztam először valódi festékkel, amivel játszhattam, pancsolhattam, ő ültetett be először néha az előadások próbáira is. Gyakorlatilag ekkor kezdődött a kettős vonzalom a színház és a képzőművészet iránt. Mert nem csak megrajzoltam a kívánságaimat, hanem minden karácsonykor verset is mondtam: nagyon fontos volt, hogy szerepeljek, még ha csak a család előtt is.

– Nehéz volt eldönteni, melyik pályát választja?

– Előbb mindenképp színésznő akartam lenni. A Horváth Béla vezette, majd Bereczky Júlia által átvett kolozsvári Stúdió Színpadon ügyködtem, egészen komolyan készültem a színi pályára. Öt éven át szerepeltem a Stúdió deszkáin. A nagy fordulat az utolsó líceumi évemben állt be, ekkor változtattam a szándékomon.

– Mi döntött a képzőművészet mellett?

– A szerelem. A líceum utolsó évében ugyanis szerelmes lettem későbbi férjembe, aki hevesen udvarolt, és kijelentette: vagy őt választom, vagy a színészi pályát. Valamilyen okból nem tetszett neki a színházi világ, az ezzel járó életvitel. Mivel fülig szerelmes voltam, őt választottam. A gubanc ott volt, hogy én előtte éveken keresztül kimondottan a színire készültem, Horváth Béla és Bereczky Júlia segített, és amikor minden a legjobban ment, egyből váltanom kellett. Elgondolkoztam: mihez is értek én a szereplésen kívül? Nyelvórákat nem vettem, matekre nem jártam, rajzolni viszont tudtam. Beiratkoztam a népművészeti iskolába rajzórákra, sokat segített Soó Zöld Margit festőművész is, Pallos Jutta tanított festeni, gyorstalpalással lettem leendő színésznőből leendő festő. A tehetség ugyan megvolt, de nem voltam eléggé felkészült, hogy elsőre bejussak az egyetemre. Hat hely volt egy szakon, és legalább száz jelentkező, olyanok estek ki, akik évek óta tanárral készültek a felvételire, képzőművészeti líceumot végeztek, alapos tudással érkeztek. Nagyon keményen nekifogtam dolgozni, és a következő évben sikerült a felvételim, úgy, hogy ketten voltunk az utolsó bejutó helyen, az egyetem minisztériumi rendelettel kapott még egy helyet. Utolsóként jutottam be, de országos évfolyamelsőként végeztem. Elsőként választhattam munkahelyet is: Bukarestben lett volna két jó állás, valamint a nagyváradi műanyaggyárban egy modelltervezői munka. Férjnél voltam, már a kislányunk is megszületett, így természetesen Nagyváradot választottam, onnan lehetett ingázni. Csakhogy azt a helyet másnak tartották fenn, úgy fogadtak, hogy alig várják már, hogy elmenjek. A férjem folyamatosan keresett munkát nekem Kolozsváron, jó pillanatban, jó helyen találkozott a megfelelő emberrel, aki révén felvettek tervezőgrafikusnak a kartongyárba. Egy hónap után újra Kolozsváron voltam.

– Maradt ideje festeni is?

– A kartongyárban töltöttem életem legkeményebb tíz évét, hajnali ötkor keltem, délután ötre értem haza, a pályámat eléggé döcögőssé tette ez a helyzet. Nehezen tudtam tartani a kapcsolatot a könyvkiadókkal, amelyeknek már diákkorom óta dolgoztam, a Napsugár című gyereklappal, ahová rajzoltam. A gyárból alig engedtek el egy órára, rakásnyi kérvényt kellett mindig benyújtani. Adódott a Napsugárnál egy álláslehetőség, de az akkori főszerkesztő egyik jó barátja is igényt tartott rá. A főszerkesztő átirányított a kolozsvári napilaphoz, az Igazsághoz – a mai Szabadsághoz –, tudta, hogy ott keresnek grafikust. A szigorú órarend szerinti nagy gyári semmittevés már nagyon emésztett, mihamarabb meg akartam onnan szabadulni. A lapnál nagyon kedvesen fogadtak, 1987-ben álltam munkába. Az újságokba akkoriban még nagyon sok illusztráció kellett, nem volt olyan lapszám, amelyben ne lett volna rajz. Egyetlen gond volt: nem voltam párttag, ezáltal az elvtársak nem tekintettek „megbízható kádernek”. De végül ez is elintéződött, gyakorlatilag új életet kezdtem, ahol szabadabb voltam, és jobban ki tudtam bontakozni.

– Melyik rendszerben becsülték meg inkább a művészetét?

– Mint művészemberről, nem nagyon vett rólam tudomást a társadalom 1990 előtt. A galériák viszont igen, 1979-ben már egyéni kiállításom volt a Korunk-galériában. Annak a szűk társadalmi rétegnek, amelynek tulajdonképpen dolgoztam, tetszettek a műveim. A galériák, a könyvkiadók is megbecsülték a munkámat. A társadalom egésze nem ismerhetett, mivel soha nem vettem részt olyan meghirdetett kiállításokon, ahol éltetni, ünnepelni kellett az elvtársakat és a rendszert. Éves megyei tárlatokon szerepeltem ugyan, de tematikailag mindig semleges maradtam. Amit én szerettem, azt ők amúgy sem értették, de befogadtak, mert a munkáim jók voltak. Soha nem mások céljaiért alkottam, mert akkor meghazudtolom önmagam, belső énemet. Igazából ’90 után indult be a karrierem, főleg azt követően, hogy 2002-ben betegnyugdíjba mentem. Többet semmi nem állt az utamban, a nap 24 órájában dolgozhattam. Lehetőségem nyílt alkotótáborokban részt venni, ami még inkább kinyitotta számomra a világot. Más művészeket, más közegeket, más munkamódszereket ismerhettem meg.

– Az ember elsősorban magának művész, de meg is kell élni valamiből. Vásárolnak ma képzőművészeti alkotásokat?

– Ha van egy kiállítás, az emberek jönnek és vásárolnak. Úgy két-három hónapig még emlékeznek a művészre a kiállítás után is, megkeresik. De a művészetből nem lehet megélni, ezért kellett dolgozni is mellette. Ugyanakkor giccset – amiket jól el lehet adni – soha nem voltam képes festeni. Hál’ istennek sokan elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

– Ünnepek táján többen megkeresik?

– Elég sokan jönnek ilyenkor, főleg egyénre szabott, kézi készítésű üdvözlőlapokat kérnek. Akadnak még, akik nem szeretik az elektronikus úton küldött köszöntéseket, ragaszkodnak az egyéni dolgokhoz. Ami újabban feltűnt nekem: esküvői ajándékként kezd divatba jönni a festmény, és egyre többen ajándékoznak képet pénz helyett.

Horváth Gyöngyvér
Kolozsváron született, az egykori 3-as számú leánylíceumban – a mostani Apáczai Gimnáziumban – végezte középiskolai tanulmányait. 1977-ben diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem grafika szakán. A Barabás Miklós Céh tagja, a gyerekekért kifejtett tevékenysége elismeréséül a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség tiszteletbeli tagjává választotta. Egyéni kiállításait többek között Pécsen, Szegeden és persze Kolozsvárott, a Korunk- és Reményik-galériában láthatták. Munkái Argentínától Bécsig, Brüsszeltől Washingtonig megtalálhatók különböző magángyűjteményekben.

– Milyen művészi értéket képviselnek a sorozatban gyártott, minden utcasarkon fellelhető ajándékok?

– Divatba jött a kézműves tevékenység, a házilag készült ékszerek használata is elterjedt, művészi értéküket azonban nehéz felmérni. Van köztük tiszta népművészet is: varrottasok, népi hímzések, gyöngyfűzés – ezeknek megvan a maga értékük, ha nem mennek át giccsbe. Az emberek kedvelik a kézzel készített egyedi darabokat. Kiváló grafikus kollégám minden évben készít márciuskákat, de azok között nincs két egyforma darab. Más művészek egyedi karácsonyfagömböket festenek, benne a saját gondolatvilágukkal. Ezek értékek. Amikor elkészítek egy karácsonyi üdvözlőlapot, kifaragom linóleumból, vagy megrajzolom, az már művészet. A ’60-as–’70-es években divat volt, hogy a képzőművészek saját kezűleg készített üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak. Azoknak most elég komoly értékük van, hiszen szignáltak.

– Idén ön készíti a családnak az ajándékokat vagy megveszi?

– Idén megveszem őket, de igyekszem nem bóvlitermékeket ajándékozni.

 

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat