Apám és a volt miniszterelnök

Nánó Csaba 2016. szeptember 29., 10:37
Apám és a volt miniszterelnök
galéria



Minden nehezen mozdul, minden lassan dől el – ha egyáltalán valami is megmozdul vagy eldől Romániában. Ez az ország az, ahol ferdén áll minden, mégsem omlik össze semmi – mondhatnánk, ha lenne kedvünk viccelődni, amikor körbetekintünk. Az egyik legnagyobb gond pedig az, hogy a társadalom nem képes megszabadulni legnagyobb kártevőitől sem. Ragyognak, eltűnnek, aztán a semmiből ismét előkerülnek – és ez így zajlik több mint negyed évszázada.

Ennek a ferdén felépített társadalmi értékrendnek egyik kirívó képviselője Victor Viorel Ponta egykori miniszterelnök, akiről, mint ismeretes, kétséget kizárólag kiderült, hogy doktori disszertációjának nagy részét másolta. Ami egyébként – azon túl, hogy mérhetetlen pofátlanság – jogi következményekkel is járhatna. Hiszen a plagizálás szellemi lopás, és ebben az esetben még ennél is több: az elkövető jogtalanul tett szert bizonyos előnyökre, hiszen azáltal, hogy egy összemásolt dolgozattal megszerezte a doktori címet, nem kellett vizsgáznia – mint minden más halandó ügyvédaspiránsnak – ahhoz, hogy bekerüljön az ügyvédi kamarába. Tehát Ponta bűncselekmény elkövetésével is gyanúsítható. Mindazonáltal már magának a nyilvánvaló plagizálásnak a rábizonyítása is magas falakba ütközött: cinkostársai segítségével előbb megúszta a vádakat, és csupán a kormányváltás után sikerült végre helyükre tenni a dolgokat. Most meg az ügyvédi kamara talál mindenféle átlátszó kifogást, hogy ne kelljen két lábbal kirúgnia a volt miniszterelnököt. Valószínűleg ez is elhúzódik jó ideig. Akár az autópálya-építés. Akárcsak bármi Romániában.

Ezek a társadalomra kártékony emberek valahogy mindig feljutnak a ranglétra legmagasabb fokára. A „pontákat” nem tartja vissza a jóérzés, a becsület, nincsenek gátlásaik és nincs lelkiismeretük. Korrumpálnak és korrumpálhatók, saját céljuk elérésének érdekében bármilyen machiavellista módszert képesek bevetni.

A volt román miniszterelnök plágiumügyéről és lehetséges kizárásáról az ügyvédi kamarából egy nagyon régi, több mint fél évszázados történet jutott eszembe, amely apám és a család sorsát bizonyos mértékben befolyásolta. Sőt, évekre előre meghatározta – bár ezt a történések idején még senki sem tudta.

Apám a hatvanas évek legelején végezte el Kolozsvárott a jogi egyetemet. Kihelyezték egy kisvárosba jogtanácsosnak, de mit ad Isten, hamarosan megszülettem én. Pedagógus anyám otthon maradt velem, apám kénytelen volt otthagyni reményteljes karrierjét a füstös városkában, és hazatérni családja mellé. Hiszen ingyen akkor sem adtak semmit, és valakinek el kellett tartania a családot. Igen ám, de jó atyám ügyvédi állást nem kapott a nagyvárosban, így kénytelen volt közgazdászként elhelyezkedni. (Akkoriban jogi diplomával elég fura módon közgazdászként is lehetett dolgozni). Egy évtized után, amikor már kezdtem felcseperedni, apám szeretett volna visszatérni az ügyvédi pályára. Mivel évek óta nem dolgozott az eredeti végzettségének megfelelő szakmájában, nevét időközben törölték az ügyvédi kamarából. Magyarán: a diplomáját nem vesztette el ugyan, de nem gyakorolhatta a szakmát. Ha pedig újra akarta kezdeni, sok jóra nem számíthatott. Ám ami következett, az meghaladta a legszörnyűbb rémálmokat is.

A múlt század hetvenes éveiben, ha lehet, még lassabban mozdultak a dolgok: apámtól egy halom igazolást, ilyen-olyan papírosokat kértek, újabb vizsgákon kellett volna keresztülmennie, hogy visszavegyék a kamarába. Az akkori rendszer millió kifogást talált, mondvacsinált okokból dobták vissza többször is jelentkezési lapját, míg apám végül megunta a macerát, és lemondott az egészről. Maradék aktív éveit közgazdászként élte le – becsületesen végezte dolgát, de tudom, nem okozott neki nagy szakmai kielégülést a pálya –, közben pedig sosem hagyott fel teljesen álmaival: azon a két-három munkahelyen, ahol életében megfordult, a számok körmölése mellett vállalati jogtanácsosként is dolgozott. Ingyen, bérmentve… Egészen az úgynevezett „gengszterváltásig”, amikor a dolgokat különválasztották, és minden intézmény külön jogtanácsost alkalmazott.

Apám talpig becsületes ember volt, soha senkit nem vert át (őt éppen elégszer), nem alázott meg, képtelen volt csalni és hazudni, egész életében inkább adott, mintsem valamit ingyen elfogadjon. Fikarcnyi gőg nem volt benne. Amiért nem dolgozott meg, az nem kellett, és meglehet, ez lett a veszte. Ha a „rövidebb” utat választja, ha kis „figyelmességet” visz annak, akinek kellett volna, ha kikerüli a bürokrácia útvesztőit, talán az élete másként alakul. De ő nem az az ember volt…

Egyetlen közös vonás van apám és a volt miniszterelnök között: jogi egyetemi végzettségük (minden más hasonlóság a véletlen műve – írná egy rossz krimi előszavában).

Apám elhunyt, mielőtt még Pontából lett volna „valaki”. Nem érte meg, hogy holmi politikai karriernek mindent alávető, mindenen és mindenkin gátlástalanul átgázoló figurák meggyalázzák szeretett szakmáját, melyet tőle független (némileg talán rajta is múló) okokból érdemtelenül kevés ideig tudott csak űzni.

Apám biztosan nem cserélne Pontával. Olykor megkeseredve bár, de az igazságtalan diktatúrában is mosolyogva hajtotta álomra a fejét. A volt miniszterelnök, egy görbe demokráciában sem biztos, hogy minden éjjel nyugodtan alszik.

Ez pedig alapvető különbség két ember között.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb
hétfő, 06:27

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.