Véres pogánylázadás magyar földön

Garda Dezső 2017. január 14., 21:17

A ménfői csatát követően az országba visszatérő Péter király Henrik német császár vazallusaként uralkodott. Rövid ideig tartó második királysága ellen országos felkelés dúlt, amelynek részeként keresztényellenes pogány lázadás pusztított. A vérengzésnek András király trónra kerülése vetett véget.

Véres pogánylázadás magyar földön
galéria


(folytatás 2016/51–52. lapszámunkból)

A ménfői csata után Henrik német császár és Orseolo Péter magyar király diadalmenetben vonult be Székesfehérvárra. Itt a papság, a főurak és a nemesek a császár jelenlétében ünnepélyesen meghódoltak visszatért királyuknak. Az új helyzetben a német császár vált az ország igazi urává, Péter királyt a német uralkodó vazallusának tekintették. Székesfehérváron a német császár kitüntető barátsággal bánt Péterrel, maga vezette trónjához és német testőrséget rendelt mellé. Mindezt azonban nem szövetségesként tette, hanem mint hűbérúr szokta tenni alárendeltjével. Henrik császár Aba Sámuel lándzsáját és harci koronáját – a Magyarország behódoltatását jelképező jelvényeket – Rómába küldte az apostolok sírjához.

A német megszállás

Krónikaíróink egy része Aba Sámuellel elfogult volt: őt hibáztatták a német hódításért – a Magyar Királyság idegen uralom alá kerüléséért –, amit a magyar uralkodó oktalan nagyravágyása és féktelen szenvedélye segített elő. Ezzel szemben a korabeli krónikások részrehajlóan elhallgatták Orseolo Péternek a németeknek való behódolását, amelynek egyenes következménye lett a Henrik császár vezette csapatok magyarországi megszállása. A ménfői csatát követő év pünkösdjén a német császár újra megjelent Magyarországon, amelyet saját birodalma részének tekintett. Ebből az alkalomból még fényűzőbb ceremóniát rendeztek a székesfehérvári Szent Mária székesegyházban. Egy német krónikás a korabeli szertartást így értékelte: „Péter király a saját népének és a mi népünknek a színe előtt az aranyos lándzsával átadta a magyar királyságot császári urának.” Ez azt jelentette, hogy a lándzsa és a korona – amelyet Szent István a pápától kapott – a császári hűbéressé vált Pétert már nem illette meg. Henrik magát és jövendő utódait a meghódított Magyarország örökös urainak tekintette, sőt még a magyar főembereket is esküre kötelezte. Esküjükben a magyar főurak elismerték a császár azon jogát, hogy ő nevezze ki a mindenkori királyt Magyarország élére.

Országos lázadás a király ellen

Második uralkodása idején Péter király elfordult minden eddigi hívétől. A Képes Krónika históriása szerint „gyanakvó ember módjára gonoszul kezdett uralkodni.” A hívei ellen panaszt emelő uraknak így válaszolt: „ameddig élek, minden bírót, századost és falusbírót, minden főembert németekből teszek, és Magyarország földjét idegen telepesekkel fogom megtölteni.” A magyar főurak nem tudták elviselni a német alárendeltséget és királyuk zsarnokságát, ezért összeesküvést szerveztek a vazallusuralkodó ellen. Hírek érkeztek a királyi udvarba, miszerint a magyar főurak Csanádon titkos tanácskozásra gyűltek össze Péter király uralmának a megszüntetésére. Péter az összeesküvést rendkívüli kegyetlenséggel torolta meg. A krónikaíró szerint a király emberei elfogták az árulókat. Az összeesküvésben részt vevő főurakat megkínozták, többüknek kioltották a szemét, másokat lefejeztek.

Orseolo Péter kegyetlenségének híre hamar elterjedt az országban. A főemberek, a nemesek és a köznép fellázadt a király ellen. A felkelők Csanádon összegyűlve tanácsot tartottak, ahonnan ünnepélyes küldöttséget menesztettek Oroszországba, hogy visszahívják Vászoly (Vazul) fiait, Andrást és Leventét. Megüzenték nekik, hogy az egész Magyar Királyság hűségesen várja őket, s az ország örömest hódolna nekik, mint királyi magnak, csak térjenek haza, és oltalmazzák meg őket a németek dühétől. A krónikaírók szerint a felkelők esküvel erősítették meg, hogy mihelyt András és Levente bejön az országba, minden magyar egy szívvel és lélekkel szolgálja őket.

Az országban közben fellázadt a pogány vallást visszasirató köznép is: égetni kezdték a templomokat, kirabolták az egyházi kincseket és sok papot meggyilkoltak, akik a dézsmát, azaz termésük tizedét szedték be tőlük. A lázadáshoz csatlakozó köznép soraiban sokan nemcsak Péter személyében és politikájában látták szenvedéseik okát, hanem sorsukért és az ország helyzetéért a keresztény vallást okolták.

Gellért püspök meggyilkolása

Gellért püspököt és néhány társát még Péter bukása előtt elérte a végzet. Ez akkor történt, amikor András és Levente a Duna pesti partjára ért, és Gellért püspök kíséretével Székesfehérvárról jövet eléjük igyekezett, hogy méltó fogadtatásban részesítse őket. Amikor a budai parton a révig jutottak, megtámadta őket a békési Vata által vezetett sereg. Először kövekkel hajigálták a püspököt és a papokat. Többeket agyonköveztek. Gellért püspököt kirángatták kocsijából, felhúzták a mai Gellért hegy oldalára, és lelökték a meredek szikláról. Amikor látták, hogy még mindig él, egy kőre vonszolták és agyonverték. Vata, a véres ítélet végrehajtója az ősi magyar vallás visszaállítását hirdette, és ennek jeleként „fejét megberetválván és hajából pogány módra három csimbókot eresztvén, elsőnek ajánlá magát a magyarok közül az ördögnek”. Híveivel lovat áldozott, táltosokat gyűjtött maga köré, és nemcsak a papokat gyilkoltatta le, hanem a dézsmaszedő világiakat is. Az egyik korabeli forrás szerint „oly sok pap és világi szenvedett e napon vértanúságot Krisztus hitéért, hogy számukat csak Isten és az angyalok tudhatják”. A magyar kereszténységnek ők voltak az első vértanúi.

A pogányság szerepe a lázadásban

A pogány magyarok – Vata és hívei – a szájhagyományból ismert ősi világ visszaállítására törekedtek, amikor minden magyar egyforma volt: a független és szabad nemzetségeken kívül nem volt más hatalom és birtokos, nem léteztek püspökök és ispánok, amikor csak magyar lehetett uruk és parancsolójuk. Vissza akarták állítani a kalandozások korát, amikor diadalmas vezérek járták a világot és pusztító hadjáratokon éreztették a magyarság hatalmát, és az ország nem alacsonyodott le a német császár hűbéres tartományává. A felkelés vezetői 1046 szeptemberében Abaújváron találkoztak a hazatérő András és Levente hercegekkel, akiket Székesfehérvárra kísértek. A lázadók azt követelték, hogy visszatérhessenek pogány hitükhöz. A hercegek ebbe számításból beleegyeztek, különben nem tudták volna maguk mellé állítani a pogány csapatokat a Péter elleni harcban. András és az idősebb, pogány vagy ortodox hitű Levente áldását adta a keresztények és Péter támogatóinak kiirtására. A lázadók hamarosan csalódtak reményükben, mert a hazatérő hercegek nem váltak a pogány lázadás híveivé. Bár a pogány lázadás végigsöpört az országon, a királyi várak katonasága nem állt a felkelők pártjára, s még kevésbé az a katonakíséret, amelyet Oroszországból hozott magával András és Levente.

Leventét a krónikák pogányként említik, de valószínű, hogy az ortodox egyház híve volt, s ezért nem állt ő sem a pogány lázadók pártjára. Levente nem avatkozott az eseményekbe, hanem félrevonult Taksony környéki szállására, és néhány hónap múlva betegségben elhunyt. Taksony faluban temették el az utolsó pogány fejedelem mellé.

András és Levente Nagy Já­roszlávnak és a clunyi bencéseknek a tanításán nevelkedett Kázmér udvarában. Ők távol álltak a keresztény hit üldözésétől. A Péter király elleni mozgalom sem volt pogány irányú. A véres események sorozata – az idegenek és a papok üldözése és öldöklése, a kelenföldi vérfürdő – Vata pogány seregének műveként híresült el. A Péter király ellen támadt felkelés állította csatasorba az országot, és ebben a felkelésben immár ellenőrizhetetlenül kitört a Tisza-vidéki pogány lázadás is. A felkelést az idegen uralom és a hűbéres király kormányzásával szembeni általános elégedetlenség váltotta ki. A zendülésbe bekapcsolódtak Szent István, Aba Sámuel, sőt Péter egykori magyar hívei is. Pétert a nemzet felháborodása űzte el a hűségesküvel beszennyezett királyi trónról, s Andrást a magyar nép lelkesedése ültette a magyar királyi trónra. András legmegbízhatóbb hívei azok a keresztény magyar urak voltak, akik nem a pogányságot, hanem Szent István korát akarták visszaállítani.

Péter király halála

A király megpróbált elmenekülni az országból. Augsburgnál már gyülekeztek a segítségére készülő császári csapatok. András követe a határ közelében érte utol a menekülő királyt, mert tárgyalni akart vele. Péternek nem volt lehetősége elmenekülni a német birodalomba, hiszen a határt ekkor már a pogány lázadók tartották felügyeletük alatt. A visszafelé menekülő királyt András emberei Zámoly falunál próbálták elfogni, de Péter kevés hívével egy udvarházba barikádozta el magát, és három napig elszántan védekezett. Kísérői az egyenlőtlen harcban elestek. Péter fogságba került, és 1046 októberében megfosztották szeme világától. Halálával kapcsolatban ellentmondásos források maradtak fenn. Az egyik változat szerint 1046-ban nem sokkal megvakíttatása után Székesfehérváron halt meg. Más adatok szerint még összeházasodott a cseh fejedelem özvegyével, Schweinfurti Judittal, és 1059. augusztus 30-án hunyt el Székesfehérváron. Holttestét az általa építtetett pécsi Szent Péter és Szent Pál székesegyházban helyezték örök nyugalomra.

(folytatjuk)

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.