A véres Chanel-kosztüm

Kádár Hanga 2017. március 22., 21:19

Bár Natalie Portman nem kapta meg a második Oscar-díját, a Jackie Kennedyként hiteles, az egykori first lady-t megtévesztő alakítása azt bizonyítja: a lehető legjobb választás volt rábízni a főszerepet.

 

Mindenkinek ismerős a dallasi útja során nyitott tetőtéri autóban lelőtt John F. Kennedy amerikai elnök halála és a máig tisztázatlan merénylő körüli botrányok. A sajtó 1963-ban az Egyesült Államok egyetlen katolikus elnökének tetteit dicsőítette és bírálta. De hogyan élte meg és dolgozta fel az elnök felesége azt, hogy férje fejének darabjai az ölébe hulltak a váratlan özvegység súlyával együtt? Pablo Larraín szembemegy az életrajzi drámák kiskortól a halálig ábrázolt, kissé elcsépelt történetvezetési ívének. Filmje nem tűzi ki azt az unalmas célt maga elé, hogy körbejárja a néhai elnökfeleség teljes életútját: csak a merénylet utáni napokra fekteti a hangsúlyt megmutatva az özveggyé válás fájdalmának lépcsőfokait. Az elvesztés pillanatának sokkja, az önhibáztatás, a magány felismerése, a pozíció és társ elvesztésének tudatosulása, a harag, a búcsú és megbocsátó emlékezés mind részei a chilei rendezőtől kapott felkavaró érzelmi zuhatagnak.

Örömök és tragédiák között

A retrohangulatot teremtő – és a korai televízió szűk sávjára vágott – kép visszaröpíti a nézőt az ötvennégy évvel ezelőtti környezetbe. Mindezt csak hitelesebbé teszi a recsegő hangú, fekete-fehér felvételek beszúrása. A filmben nincs olyan jelenet, amelyben ne szerepelne Jackie. Ennek, valamint az elegáns közeli-szuperközeli plánoknak köszönhetően intim közelségbe kerülünk a történelem egyik legfiatalabb elnökfeleségével, aki 31 éves korára minden tragédiát és végtelen örömöt megtapasztalt, ami egy nő életében megtörténhet: eltemette két csecsemőkorú gyermekét, aztán másik két egészségeset felnevelt, később pedig eltemette férjét is.

A Life magazin újságírója egy héttel a Kennedy-gyilkosság után felkeresi az özvegyet, hogy interjút készítsen vele: a fiatal hölgy azonban rémes interjúalany, minden megjelent szóról maga akar dönteni. Míg a néhai elnök testvére azon aggódik, hogy a Kennedy-tettekre egy idő után senki nem fog emlékezni vagy épp csak az elhibázott döntésekre, addig Jackie az interjú során mély nyomot akar és igyekszik hagyni a történelemben saját maga és férje kedvéért.

Portman Oscart érdemelt volna

Az elnökfeleséget nagyon szerették az amerikaiak többek közt kifinomult stílusáért, ő volt az első, aki tévéműsorban bemutatta a Fehér Házat: hogyan, milyen bútorok és történelmi örökség között él az Egyesült Államok elnöki családja. A filmben ez az egyetlen szál, amely a gyilkosság előtti időszakra utal. Ahelyett, hogy magába roskadna, Jackie legendát, felejthetetlen mítoszt akar teremteni a Kennedy névből: minden erejével igyekszik, hogy megfelelő luxusfelhajtást hozzon össze az elnök temetésére. Kennedy özvegye egyszerre okos, naiv és hiú, összetett és szétszórt. Bonyolult, cseppet sem szentesített karakterét Natalie Portman úgy eleveníti meg, hogy szinte teljesen egybesimul a figurával, a jellegzetes akcentus, a búgó hanghordozás, a különös, széles járás sem hiányzik a karakterből – mintha csak rászabták volna a szerepet. Nem csoda hát, hogy Oscar-díjra jelölték. Az viszont annál nagyobb csoda, hogy nem kapta meg.

A szintén aranyszobrocskára jelölt jelmeztervező, Madeline Fontaine munkája kifinomult, tökéletes, pontosan követi Ja­c­kie Kennedy ruhatárát. A nyugtalanító, feszültséget keltő hor­rorisztikus dallamívek kiegészítik ezt az egyszerre életszerű, mély, mégis szokatlan eseménysorú drámát. Egy olyan történetet, amelyben a hősnő csak arcot mos, de nem veti le a véres rózsaszín kosztümöt, hogy lássa a világ a gyilkosság gyomorforgató súlyosságát. Jackie tudta, hogyan kell ikonikus történelmi alakká válnia, és hogyan kell megelőlegezve legyőzni a felejtést: a hűtlen férj melletti megbocsátó hűségével karöltve ez volt az ő életműve.

 

Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.