A százéves uralkodónő

Az ankarai operaházba egy Macbeth előadásra igyekeztünk, s a pénztárnál kígyózó sor ugyancsak felkeltette érdeklődésünket. Verdi operája nem tartozik a legnépszerűbbek közé, de úgy tűnt, hogy a török közönség ízlése különbözik az átlagtól. Tévedtünk, a tömeg a másnapi Csárdáskirálynő előadásra kívánt bejutni, s jegyek reményében állta végig a hosszú sort. Sajnos programunk hazaszólított, de Kovácsné Papp Ágnes – aki külügyi szolgálatban tartózkodott a török fővárosban – látta az előadást, és az estre így emlékezik: „nagyon jó rendezésben állították színpadra a darabot, s mindent megtettek, hogy magyaros hangulatot varázsoljanak a falak közé. Az előadás népszerű volt, Kálmán operettjét mindig telt házak előtt tartották, s nehéz volt rá jegyet kapni.” A beszámolót a más külföldi városokban élők is megerősíthetnék, hiszen nem nyugszik le a nap, hogy valahol a világban ne csendülnének fel Kálmán örökbecsű dallamai.

Mi magyarok, mindig büszkék voltunk hírnevünkre, s kiváltképp arra, mit mondanak rólunk. Híres embereket adtunk a világnak, de mi őket is gyakran rangsoroljuk, ráadásul felosztjuk élőkre és holtakra. Az előbbiek között minden bizonnyal Rubik Ernő áll a dobogó élén, az elhunytak között már élesebb a „küzdelem”. Egy biztos, Kálmán Imre a dobogón vagy a dobogó közelében áll. A legnépszerűbb darabja, a Csárdáskirálynő különösen közkedvelt a világban. Az operett valóban meghódította a Földet, az angol szövegkönyvet készítő P. G. Wodehouse szerint „a Csárdáskirálynő nemcsak e tehetséges magyar ember művei közül emelkedik ki, hanem egyenesen minden idők legjobb zenéje!”

Ha a mű titkát keressük, a zeneköltő felkészültsége, a darab időzítése, a szentimentális történet és a slágerek nagy száma lehet a kulcs.

Aki ráérzett a sikerre

Kálmán Imre csodagyerekként kezdte pályafutását, s zenei tanulmányait Koessler János kezei alatt végezte, akinél Bartók Béla és Kodály Zoltán is tanult. Az ifjúnak szerzői ambíciói is voltak, a szimfonikus költemény világában csillogtatta meg tehetségét. A Saturnalia nagyzenekari művet, valamint az Endre és Johanna szimfonikus nyitányát már csak a lexikonok említik; a Hungarotonnál töltött éveim alatt viszont sokat hallottam a klasszikus Kálmán-művek zenei értékeiről. Az ifjú szerző tisztában volt tehetségével és hibáival, s látva a hiábavaló talpalást a kiadóknál – és a szerzők életének rögös útját –, inkább a „múzsák neveletlen gyermekéhez” láncolta sorsát. Felesége, Kálmán Vera Emlékszel még címmel írta meg férje életrajzát. Kissé mogorva, befelé forduló embernek ábrázolta, így a zeneköltőnek a vidám színpadra külön rá kellett hangolódnia. A fiatal szerző bemelegítésként az „Én vagyok a Fedák Sári szobacicája” refrénű kuplét írta meg, a dalt másnap egész Pest énekelte, s Fedák Sári is műsorára tűzte. A váltással Kálmán jól döntött, zeneakadémiai tanulmányainak később az operett világában is nagy hasznát vette. A további siker nem sokáig váratott magára, a Tatárjárás hazai bemutatója után Párizsig jutott el a darab, így a nemzetközi hírnevét is megalapozta, s ennek nyomán a szerző már Bécsben talált otthonra. Az Obsitos mérsékelt fogadtatása után a Zsuzsi kisasszony és a Kiskirály következett, mindkét művet hazai sztárok sora vitte sikerre, s ekkor már érlelődött a nagy mű gondolata. Az Éljen a szerelem szövegét Leo Stein és Jenbach Béla írták, a címet Csárdáskirálynőre változtatták, 1915 novemberében Bécsben műsorra is tűzték. Egy évre rá, november 3-án a budapesti közönség is láthatta, ezt a dátumot ünnepeljük az írással. A mű előadásának jogát Beöthy László, a Király Színház igazgatója szerezte meg. Az operett szövegkönyvét Gábor Andor – maga is keresett librettista és szövegíró – igazította a magyar közönség ízléséhez. A fordító újraköltötte a verseket, Kálmán Imre pedig igyekezett a mű zenéjét felfrissíteni. A Csárdáskirálynő sok rekordot megdöntött: nem volt olyan operett Magyarországon, amelynek bemutatóját ekkora érdeklődés előzte volna meg, és amelynek jegyeit a premier előtt több mint egy héttel szétkapkodták volna. Korábban egyetlen darabot sem játszottak kétszázszor egymás után.

Ötszázharmincháromestén Bécsben

A történet nem túl bonyolult: egy reménytelennek látszó szerelemről szól. Edvin herceg rajong Szilviáért, a pesti orfeumcsillagért, de arisztokrata családja ellenzi ezt a rangon aluli kapcsolatot. A szülők mindent elkövetnek, hogy fiukat visszacsalják Bécsbe, s hogy ott a neki megfelelő leányzót, Stázit válassza élettársául – ezért Vereczky Szilviának, a sanzonettnek New York-i szerződést intéznek. Ám a szerelmesek érdekében szövetkezik a kedves, bolondos Bóni gróf, az orfeum főpincére, Miska és ikertestvére, Alfonz, a Lippert-Weilersheim-ház főkomornyikja, valamint Feri bácsi, Bóni orfeumi barátja. Főképpen ő mozgatja a szálakat: a pár jövőjének érdekében még egykori szerelmét, Edvin édesanyját is hajlandó leleplezni…

A Nagy háború közepén járunk, s a felejteni vágyó közönség a bugyuta történetet, mint a mannát fogadta. Nemcsak nálunk, a mi oldalunkon. Bécsben 533 estén keresztül játszották sikerrel. Ezt követően söpört végig a mű Európán: bemutatták Budapesten kívül Svédországban, Finnországban, Lengyelországban, Oroszországban, Olaszországban, s végül eljutott egy esztendővel később a New York-i Broadway-re is The Gipsy Princess címmel.

Az operett külön karriert futott be Oroszországban és a Szovjetunióban. Első háború ide vagy oda, az orosz színházak a mű bemutatója után fondorlatos módon megszerezték a mű partitúráját, s nagy sikerrel játszották odahaza. A mű népszerűsége a Nagy Testvérnél töretlen maradt, 1944-ben például a II. világháború vérzivatarai sem rettentették el a szverdlovszki (ma Jekatyerinburg) filmstúdiót, hogy mozit készítsen a darabból Sylvia néven; a krónikák tanúsága szerint Z. Szmirnova Nyemirovics játszotta a címszerepet. A Lenfilm 1981-ben ismét a nézők elé varázsolta az örökzöld történetet. Nem zavarta a szovjet „átvevőket” az a tény sem, hogy Kálmán Imre felesége orosz emigráns volt, s ez akkor halálos bűnnek számított. Természetesen az adaptációkból a szerző nem lett gazdagabb, a szovjetek mindig kényesen vigyáztak arra, hogy senkinek ne fizessenek jogdíjat.

Kálmán egész életében nagyon szerette „királynőjét”, külön figyelemmel kísérte, amikor 1951-ben Rökk Marikával és Johannes Heesters-szel Németországban megfilmesítették, s később amerikai évei alatt is sokat dirigálta.

Szuperprodukció filmvásznon is

A magyar filmipar is megalkotta a műből a maga szuperprodukcióját. Szilvia szerepét a világ egyik legszebb (és jó hangú) énekesnőjére, Anna Moffóra bízták, partnerének a nem kevésbé híres René Kollót választották. A parádés szereposztásban mellettük olyan művészek szerepeltek, mint Latinovits Zoltán, Psota Irén és Németh Sándor.

A második világháború után új fejezet kezdődött a Csárdáskirálynő történetében. Fényes Szabolcs, a Fővárosi Operettszínház frissen kinevezett direktora, Kálmán Imre világhírű operettjével nyitotta meg újra a teátrumot. Kálmán Imre zenéje – hosszú hallgatás után – 1945. április 5-én délután három órakor csendült fel ismét Budapesten.

Gáspár Margit, a Fővárosi Operettszínház 1949-ben, az államosítást követően kinevezett vezetője új ötlettel állt elő: a népszerű művek zenéjét meg kell hagyni, a szövegkönyvet viszont az új viszonyoknak megfelelően kell átalakítani. Az előadást Szinetár Miklós rendezte – a premiert 1954. november 12-én tartották Honthy Hanna főszereplésével. Ez az előadás szintén meghódította Moszkva, Leningrád, Bukarest, Velence, Pisa, Bécs, Pozsony, Kassa, Trieszt és Athén közönségét. De nemcsak külföldön – később a skandináv országokban, Nyugat-Németországban, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban is játszották – aratott sikert a bemutató, évtizedeken át műsoron maradt Budapesten is. Csak tizenöt évvel a bemutató után, 1969-ben vették le a repertoárról.

Vámos László a hatvanas évek végén könnyed, elegáns, gördülékeny, a kort finoman ironizáló, de a zene érzelmi világát szirupmentesen hatni hagyó előadást rendezett. Honthy Hanna utoljára 1973 márciusában lépett fel Cecília szerepében, de az operett diadalútja ezzel nem ért véget. Németh Marika, aki 1948-ban Szilviaként mutatkozott be, 1976-ban átvette Cecília szerepét.

1987-ben Seregi László rendező a Fővárosi Operettszínházban a Békeffi–Kellér-féle változatot vitte színre.

Külön tanulmányt érdemelne annak vizsgálata, hogy a burzsoá értékeket tagadó kommunizmus alatt miért volt töretlenül népszerű a Csárdáskirálynő. A szocialista béketábor több országában betiltották az operettet, mint műfajt, máshol a Csárdáskirálynő megmaradt repertoárdarabnak. Itthon időszakról időszakra lehúzták róla a vizes lepedőt, de továbbra is táblás házzal műsoron tartották. Igen kifejező az 1983-ban bemutatott Te rongyos élet című film filozófiája. Bacsó Péter az enyhülés időszakát kihasználva A tanú folytatásaként vitte vászonra a szatírát. Sziráky Lucy díva elgondolkoztató komédiája az operett akkori világába is elvezeti a nézőt.

A daljáték sokat köszönhet Honthy Hannának. Rózsa Ferenc karnagy több városban is vezényelte a művet, így vélekedik: „szerencsére a Kellér Dezső-féle átdolgozást kellett vezényelnem. Az eredetiben Cilike pusztán kicsi prózai szerep volt, amelyet Kellér – Honthy Hanna részére – zenéssé alakíttatott. Honthy, kiöregedvén Szilvia szerepéből – nem akart elbúcsúzni a szívének legkedvesebb darabtól – megkérte Kellér Dezsőt az átdolgozásra. Az operett nagyasszonya még ezt is megtehette! Nagyon sikeres volt a műtét, sokat nyert általa a darab.”

A kétezres évek újabb világsikere

Ízlésen nem lehet vitatkozni, mások az új évezredhez illőbb darab mellett tették le voksukat. Kerényi Miklós Gábor azt követően, hogy 2001-ben átvette a Budapesti Operettszínház irányítását, az akkor épp 45 éve a színház repertoárján lévő változatot levette a műsorról, és 2002-ben az eredeti mű szellemét idézve új felfogásban, korszerű, mai rendezésben állította színpadra. A rendező nem törődve az operettet elsirató véleményekkel határozott elképzeléssel látott munkához, nyilatkozataiban pedig a következőképpen fogalmazott: „ahhoz, hogy megmaradjon a műfaj, nem elég újra és újra színpadra vinni az olyan sikerdarabokat, mint a Csárdáskirálynő, a Marica grófnő vagy A víg özvegy, az operettnek haladnia kell a korral. Sokan azt hiszik, hogy az operett régmúlt korok műfaja, holott egyáltalán nem az. Az előadás módján múlik, megtalálja-e a fiatal közönséget is.”

Ez az előadás az elmúlt másfél évtizedben bejárta az egész világot. Óriási sikert aratott Tokió, Oszaka, Róma, Amszterdam, Hága, München, Baden-Baden, Frankfurt, Berlin, Tev-Aviv színpadain. Salzburgban, Bukarestben és Prágában pedig koprodukcióban szintén Kerényi Miklós Gábor rendezésében hódított.

Megszívlelendő Kerényinek az operettről kifejtett markáns véleménye is. A művészeti vezető szerint a magyar operett három korszakra osztható: amikor még nem volt tévé és mozi, az operett fontos közösségépítő, szórakoztató jelentőséggel bírt, ráadásul társadalmilag és politikailag is fontos dolgokról mesélt. A negyvenes évektől kezdve az operettek a múltra fókuszáltak, a polgári világ kritikája, kifordítása került középpontba, muzeális előadásokat létrehozva. A változás a 80–90-es években indult el, innentől zenés népszínházi produkcióként fogták fel az operetteket, a műfaj visszaszerezte nimbuszát. Az operett a maga szélsőségeivel és ironikus humorával a mi műfajunk.

Csárdás 100

2015. november 17-én nemzetközi Gálaesttel kezdődött Csárdás 100 címen az egy éven keresztül tartó programsorozat, amellyel a Csárdáskirálynő 100. évfordulóját ünnepelte a színház. A gálaműsort Lőrinczy György főigazgató nyitotta meg, aki a magyar operettjátszás legfontosabb művének születésnapján köszöntötte a jelen lévő vezető politikusok és közéleti emberek mellett a Mester leszármazottját, Kálmán Yvonne asszonyt.

„Nemzeti intézmény lettünk, a műfaj hungarikum. A társulatunk ezért keményen megdolgozott, az elismerés csak azután jött, hogy bizonyítottunk. Nagy öröm számunkra, hogy az operett ismét olyan műfaj, amelyhez ha igényesen és jól nyúlunk hozzá, mi magyarok nagyon is büszkék lehetünk. Kitűnő szerzőinket és előadóinkat a világon mindenhol ismerik és kíváncsiak rájuk. Az operett ránk jellemző egyedi műfaj, tele életenergiával, a magyar népzenei és komolyzenei hagyományok ötvözésével, emberi történetekkel és közép-kelet-európai életérzéssel. Társulatunkat ebben a műfajban a világ elsőszámú színházaként tartják számon. Ahogy anno az Allgemeine Zeitung egyik lapszámában írta a Csárdáskirálynő kapcsán, a jó operettnek egy címe van: Budapest, Nagymező utca 17. De ez a mai nap nemcsak az Operettszínház, hanem az egész magyar, sőt a nemzetközi színházi és zenei élet nagybetűs ünnepe” – mondta beszédében az intézmény vezetője.

A Csárdáskirálynő szövegei lassan a népköltészetbe, a nóták világába vonultak be, udvarlók milliói énekelték partnerüknek a Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád, vagy A lányok, a lányok, a lányok angyalok című slágert, a könnyűkeresetű nők a köznyelvben a „járdáskirálynő” melléknevet kapták. A Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe szöveg számos duhajnak a himnuszává vált.

Végezetül egy emlék. A Duna Televíziónál az ezredfordulón különleges vendég látogatott meg: Charles Kálmán és Váradi Katalin, akik egy kétzongorás Kálmán-válogatás promóciója ügyében kerestek meg. Kálmán Imre fia inkább a jazzhez vonzódott, de maga is bemerészkedett az operett világába: apja halála után három évvel A nagy tenorista című dalművel folytatta a családi hagyományokat. A zenei szerkesztőhöz kísértem őket, és megajándékoztak az említett lemezzel. Nemrég az évforduló napján újra elővettem, a korong záró száma, a finálé természetesen a Csárdáskirálynő feldolgozása volt.