A Prozorov ház foglyai

Élni kell – ismételgeti Mása talán csak úgy önmagának a darab végén. Anton Pavlovics Csehov maga sem tudta, hogy e tőmondattal az emberiség nem önként választott feladatát szögezte le. Hiszen ki akar megszületni? Ki akar Grönlandon, Kongóban vagy Oroszországban napvilágot látni? Ki akar egy falusi paraszt vagy egy nagyvárosi katonatiszt gyermekeként felsírni a szülőágyon? És mégis, generációról generációra élni kell, hogy aztán „szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek” legyünk, mint apáink és anyáink. Vagyis Csehov szerint az élet maga az időtlen abszurditás, az élni kell parancs teljesítése pedig a saját jelenünkbe kódolt realizmus. –No, ezt mutasd meg a színpadon, te rendező! – kacsint ki szemüvege mögül Anton Pavlovics. S a rendezők száz éve kihívásnak érzik, hogy színpadra állítsák az orosz irodalom Góliátjának műveit. Balogh Attila például ezt mondja Csehovról: „nem ad történést a kezedbe, sem konfliktust, ami kibontakozik. Tessék, oldd meg négy felvonásban.”

A mű cselekménye – mint azt Anton Pavlovicstól megszoktuk – a színfalakon kívül zajlik. Szinte mindent a szereplők elbeszéléseiből tudunk meg, és minden mesét elhiszünk nekik, hisz a Csehov-hősök nem szoktak hazudni a nézőnek, csak saját maguknak. Mániákusan ismételgetnek szavakat, mondatokat, amelyek nagyjából az önáltatás szintjét érik el, valódi cselekvéshez nem vezetnek. Olga és Irina azzal áltatja magát, hogy nemsokára visszaköltözik Moszkvába, Andrej, a fiútestvér pedig professzor lesz az egyetemen, Kuligin, hogy a felesége szereti őt, Mása, hogy Versinyin az övé lehet. Tuzenbach báró tudja, hogy Irina nem szereti őt, de mintha nem venné tudomásul, Csebutkin úgy tesz, mintha jó orvos lenne, pedig rég tudja, hogy már semmit sem tud. Egyetlen szereplő azért mégis van, aki nem „bújócskázik”. Az Natasa, aki egy alacsonyabb rendű kasztból jött a nemes Prozorov családba, őt nem nevelték jó modorra, ő zsigerből őszinte, vagy reflexből álnok, ahogy a pillanatnyi érdeke vezérli.

Egy lélektani történet

A valaha Moszvában élő Prozo­rov-testvéreket egy orosz kisvárosban éri az árvaság, mikor apjuk halálával szülők nélkül maradnak. A Prozorov házba a magas rangú családfő halála után is eljárnak teára azok a katonatisztek, akik a városban állomásoznak. Csebutkin, az idős katonaorvos ott is lakik Olga, Irina és Andrej társaságában. Mása tizennyolc évesen hozzáment Kuliginhoz, a latintanárához, a másik két lány még hajadon, Andrej pedig felségül vesz egy a társadalmi ranglétrán alatta álló lányt, Natasát, aki rövid idő alatt elfoglalja az egész Prozorov-házat. Egyik nap a városba újabb katonai üteg érkezik. A parancsnokról, Versinyinről kiderül, hogy a papa régi ismerőse. Az alezredes tiszteletét teszi a családnál, és Mása hirtelen beleszeret a furcsa férfibe. A szerelem hosszát a városban való állomásozás ideje szabja rövidre, a szerelmi bonyodalom hamar elmúlik, s Mása számára megint a kiürült házasság unalma marad. Olga gimnáziumi tanárként lefoglalja magát az iskolával, Irina pedig kínjában elfogadja Tuzenbach báró kezét, a vőlegényt azonban Szoljonij, az egyik katonatiszt párbajban megöli. Eközben Andrej elkártyázza a házat a család feje fölül, Natasa pedig mindenki szeme láttára Protopovval, férje fölöttesével csalja Andrejt. Szóval vígjáték is lehetne az előadás (Csehov állítólag valami operettfélének szánta eredetileg a darabot), de nem az. A nagyváradiak produkciója lélektani kontextusok művészi interpretációja, éteri zenék, szimbolikus mozgások, jó ízléssel redukált vizuális megjelenítések kiválóan ötvözött elegye.

Szerelmi háromszögek

Hosszú „snittes”, lassú mozzanatokkal araszoló előadást láttunk, mintha a csehovi időt csempészte volna ide a rendező a 21. századi pörgős jelenünkbe. Az előadás kitartásokkal, szünetekkel teli ritmusa egy idő után fontos meghatározója lesz az előadásnak. A csendekkel és a történet nélküli részekkel mély lélektani vákuum keletkezik, amiben minden elérhetetlenné lesz. A néző néha úgy érzi magát, mintha egy kipukkant lufi állapotában lenne. Ugyanakkor a rendező a dráma történéseivel, a szereplők kontextusainak bizarr „átállításaival” egyik meglepetésből a másikba viszi a befogadót. Balogh alternatív módon közelít a drámához, forgatókönyvnek használja azt. A szereplők egymáshoz való viszonyát szabadon, nyitottan kezeli (dramaturg: Benedek Zsolt).

A boldogságot nem élvezzük, és nem is tudjuk élvezni. Csak kívánjuk – Versinyin mondja ezt, aki végiglocsogja az életét, és nem veszi észre, hogy az élet hadseregként masírozik el mellette, őt igazán meg sem érinti. Ebben a rendezésben még Mása vonzalma sem. Kettejük szerelme itt csupán egy epizód a többi között, a nagy szerelmi vallomást szinte észre sem vesszük, mellékes. Sokkal érdekesebb szála az előadásnak például Másának a férjéhez fűződő kapcsolata. A birtoklási öröm megmutatása, amikor egy nő azt hiszi, mindkét férfi az övé. A megunt régi és az izgalmasabb új is. Mása a lábainál alvó férjének teste felett vált csókot szeretőjével. Mi ez, ha nem a saját silány lehetőségeinek kipróbálása? És Kuligin a magával elfoglalt, magát illegető pojáca (szemén rózsaszínű szemüvegével) nem is figyel már feleségére, csak gépiesen ismételgeti, mennyire szereti, miközben látjuk, hogy cinóber piros felöltőjén csak brosstű a szép fiatal nő. Nagyon különös Szoljonij és Irina kapcsolata is. Csehov egy farsangi éjszakán pár percre „hagyja őket kettesben” a félhomályos szobában, s amikor a szerelmes férfi Irinára zúdítja rámenős vallomását, a lány egy mondattal küldi őt el. Nem tudjuk, mi történik kettőjük között addig a pár percig, amíg Natasa kezében a gyertyával becsörtet. Irina legtöbb előadásban bosszankodva próbálja lerázni Szoljonijt, ám itt egy csók is elcsattan közöttük. És később a második részben is összerezzen Irina, amikor Szoljonij megjelenik a színen. Olga is másként viselkedik, mint ahogy megszoktuk. A fegyelmezett nő hisztérikusan zokog, amikor Versinyintől búcsúzik, ugyanúgy kiborul, mint Mása. Vajon ez az aszkétikus, önfeláldozó, lélekben kiszáradt Olga is érzett valamit a furcsa férfi iránt? Mint jó testvér, Mása veszteségét siratja oly keservesen, vagy inkább a magát?

Egyszerű színpadképek

A színpadképek egyszerűek és kiválóan működnek. Az első felvonás díszlete csupán egy üvegfal, ez elé kerül az Irina névnapi ünnepségére megterített, az egész színpadot betöltő asztal, amely fehér terítőjével szertartásos teret varázsol a színpadra (díszlet: Bölöni Vilmos). A tűz éjszakáján a felállított fehér paravánok és az azokon megjelenő, megnyúlt árnyékok félelmetes hangulatot kölcsönöznek a térnek. Olga és Irina az összehordott sok fehér paplan közé fúrva magát elbújik önmaga elől, miután elhangzott Irina hisztérikus drámai monológja (a fiatal lány rádöbbent, hogy a világvégi kisvárosban fog megpenészedni, megöregedni).

Az utolsó színpadkép főszereplője egy fekete rámpa, egy folyóparti töltés, amin feladatot jelent le-és felküzdeni magukat a színészeknek, de megéri, mert ez a terepválasztó jól szolgálja a csehovi világot: ahol, minden „odaát”, a túlparton, a játéktéren kívül történik.

Éneklő fűrész muzsikál, egy furcsa hangszer (mint utólag megtudtam, tereminnek hívják), de gitár-és vibrafon hangok is megszólalnak az előadásban, néha melankóliával telítetten, néha a statikus állapotokat megerősítve, néha feszültséget keltve (zene: Ari Nagy Sándor). A szimbolikus mozgáselemek nem mindig illeszkednek koherensen a drámai folyamatokba, de amikor igen, akkor viszont továbbgondolásra késztetik a nézőt.

Szilágyi Katalin kiváló Olga. Szinte ellene kell dolgoznia saját karakterének, hiszen sudár gyönyörű nőként azt a fejfájós, szorongó anyatípust formálja meg, aki végig visszafojtja érzéseit, s aki csak akkor omlik össze, amikor már túlcsordult lelkében a keserűség. Tasnády-Sáhy Noémi Másaként maga a nő. Igaz, kislányosabb, elfogódottabb, mint amire elegáns, nagyasszonyos jelmeze predesztinálná, szerelme a csábításban nem túl rutinos nőé, de éppen ezért megkapó. Irinát Ababi Csilla alakítja, törékeny és erős egyszerre. Őrjöngése szívszorító, máskor, rezzenéstelen arcával, fehér ruhájában olyan, mint egy eleve áldozatnak elrendelt porcelán szobor. Kocsis Gyuláé az egyik legerősebb alakítás, Andrejből valódi csehovi alakot formál, a kétségbeesett, a lefelé csúszó és megkapaszkodni nem tudó férfit. Dimény Levente Versinyinje ebben az előadásban felszínes, szórakozott figura, olyan, mint aki nem is érti, hogyan keveredett éppen Másával szerelembe. Kardos M. Róbert kicsit fiatal a kiégett orvos, Csebutkin szerepére (ez főként a részeg jelenetben érzékelhető), viszont nagyon szerethető és remek rezonőrként reagálja le a drámai helyzeteket. Gajai Ágnes Natasából nem csinál közönséges repedtsarkú vidéki nőszemélyt, inkább a magát sikeresnek tartó asszonyságot mutatja fel, aki egyre magabiztosabban és agresszívebben intézkedik, akinek férje, két gyermeke és még szeretője is van. Szotyori József Tuzenbachja álmodozó és elvarázsolt férfiú, szerethető és sajnálható egyaránt. Kovács Levente egy különös, magát mórikáló Kuligint formál, karaktere valahol Harlekin és Nárcisz között keresendő. A legtalányosabb szereplő Szoljonij, a kissé személyiségzavaros ifjú katona, aki tiszti egyenruhájának vállán fehér tollpihe pamacsokat hord, (jelmez: Hotykai Evelin) ami olyanná teszi, mint egy szárnyát vesztett hattyú, pózoló testtartása is olyan, mint egy felborzolt tollú madáré. Hunyadi István az előadás legelemeltebb figuráját formálja meg.

A nagyváradiak Három nővérét a közönség a 8.Interetnikai Színházi Fesztivál egyik legsikeresebb produkciójaként ünnepelte.