Védekezés kelet felé, nyitottság nyugatra

Garda Dezső 2016. szeptember 22., 09:11

A Kárpát-medencei honfoglalás gyökeresen megváltoztatta a kalandozó magyarság életvitelét. A nomád életmódot lassan, de biztosan felváltotta a „röghöz kötöttség”, a földművelő-állattenyésztő életforma. Sorozatunk újabb részében a honfoglaló magyarok életviteléről olvashatnak.

 

Védekezés kelet felé, nyitottság nyugatra
galéria


(folytatás 34. lapszámunkból)

A Kárpát-medence, melyet a magyarság a honfoglalással birtokba vett, és ahol később létrejött Szent István királysága, a 4–9. századokban társadalmilag és politikailag Európa bizonytalan térségének számított. A keletről nyugat felé mozgó vándornépek közül, akik átvonultak ezen a régión, viszonylag kevés népnek sikerült a Kárpát-medencében tartósan berendezkedni. A hun és avar birodalom – amelyek központja a Kárpát-medencében helyezkedett el – nem kerülhette el a nomád birodalmak sorsát. Rövid idő alatt felbomlottak, népeik pedig, a birodalommal együtt tűntek el, olvadtak be az utánuk érkezők tömegébe. A magyarság sorsa a megtelepedés után azonban másképpen alakult. A kereszténység felvétele révén sikerült olyan államot alapítaniuk, amely több mint egy évezreden keresztül biztosította a magyar nép számára a szervezett államiság kereteit.

A nomádizmustól a letelepedett életmódig

A honfoglaló magyarok a 9. század végén és a 10. században alkalmazkodtak a Kárpát-medence természeti viszonyaihoz. Az új hazában nem volt szükség a keleti legeltetési rendszer alkalmazására, hiszen az új környezet számukra kényelmesebb életfeltételeket kínált. A csapadékosabb magyar Alföldön a folyókhoz közeli hátak gazdag tavaszi legelővel várták a honfoglaló magyarokat, s amikor ezeket a levonult tavaszi ár után a nyári nap kiszárította, kizöldelltek a dúsfüvű ártéri rétek, amelyek egész nyárra biztosították a szükséges takarmányt. Az árterekhez közeli erdős-ligetes hátságok pedig kiváló lehetőséget biztosítottak a téli szállások szá­mára. Ily módon a téli és a nyári szállás rendkívül közel került egymáshoz, sőt, nyáron nem is kellett az egész közösségnek az új szállásra költöznie. A téli szállások rögzülése azonban hosszabb idő elteltével nem csupán a település véglegessé válását, a sátrak helyén állandó, szilárd épületek létrehozását segítette elő, hanem a korábban alárendelt jelentőségű földművelés szerepének nagymértékű növekedését is. Először a szegényebb családok váltak szántóvetőkké, akiket nem tartott el gyér állatállományuk. A földművelés fontos szerepére utal például a Felső-Tisza vidé­kén a 10. századi magyar temetők elhelyezkedése. Ezeket mindenhol a földművelésre kiválóan alkalmas erdei és mezőségi talajokon találjuk.

Őseink kelet-európai szállásain végzett régészeti kutatások rendkívül fontosak e korszak gazdaságtörténete szempontjából. E régészeti kutatások fontos tanúsága az, hogy ezen a területen őseink levédiai és etelközi szállásait is beleértve a 8–9. században mélyreható gazdasági változások mentek végbe. A kazár kagánátus hadereje által biztosított viszonylag békés időszakban az itt élő nomádok mind nagyobb tömegei telepedtek meg állandó falvakban, s a vándorló-­legeltető állattartást a földművelésre és a belterjesebb állattartásra cserélték fel. A zömmel e területen átvett mintegy 250 bolgár–török jövevényszavunk jelentős része éppen a földműveléssel és a belterjes állattartással kapcsolatos. Ilyenek az ökör, disznó, tyúk, búza, árpa, eke, sarló, alma, körte, szőlő, bor stb. szavaink. Másrészt Árpád-kori falvaink településszerkezetének, építmé­nyeinek, lakosságuk használati tárgyainak szinte pontos párhuzamait éppen az említett kelet-európai területekről ismerjük.

Ezek a tények arra mutatnak, hogy a honfoglaló magyarok nem csupán nomád pásztorközösségek tagjai voltak, hanem nagyszámú földműves tömegekkel is rendelkeztek, amelyek a megtelepedett életmód keleten kialakult hagyományaival érkeztek a Kárpát-medencébe. A magyar gazdaság viszonylag gyors 10. századi átalakulása, valamint a nomád magyar közösségeknek a kalandozó hadjáratokban elszenvedett veresége vezetett ahhoz a sorsdöntő változáshoz, amely a 970-es években vette kezdetét. Géza fejedelem a nyugati keresztény hittérítők Magyarországra való behívásával a magyar társadalomfejlődést megpróbálta az európai normákhoz igazítani.

A 10. századi Magyarország

A magyar történelemtudományban napjainkban is megfogalmazódik a kérdés: nomádok vagy földművelők voltak-e honfoglaló elődeink? Az is vitatott kérdés, milyen is volt a honfoglaláskori magyar család. Általános volt-e a nagycsaládi rendszer, vagy a maihoz hasonló kis családok alkották a társadalom alapegységeit? Őseink gazdasága és társadalma nem volt megkövült, változatlan állapotban a 10. század folyamán. A magyarság gazdálkodása és társadalmának alakulása ebben az évszázadban óriási utat tett meg. A keleti életmódot és hagyományokat elhagyták, és a nyugati irányú fejlődés útjára léptek. Ez az átalakulás azonban szerves folytatása volt a honfoglalást megelőző történelmünknek.

A fejedelmi hatalom megerősödése

A honfoglalást követően a magyar államszervezetben jelentős változások mentek végbe. A kettős fejedelmi rendszert felváltotta Árpád és utódainak egyeduralma. A törzsi szervezet fokozatosan elveszítette jelentőségét. A hatalom igazi birtokosaivá a leggazdagabb nemzetségek és nemzetségfők váltak. A régi nomád arisztokrácia és a szabad pásztornépesség vett részt a kalandozó vállalkozásokban. A zsákmány a fejedelmi udvart, de őket is gazdagította. A kalandozások busás haszna inkább csak presztízscélokat szolgált, s nem növelte az ország gazdasági erejét. A kalandozó hadjáratok kényszerű megszakadása a nemzetségfők és a nomád arisztokrácia társadalmi súlyának erőteljes csökkenéséhez vezetett. Géza nagyfejedelem kihasználta a vereségek utáni hangulatot, s megtörte hatalmukat. Érzékelte a társadalomban és a gazdaságban végbemenő folyamatokat, s a magyar népet a környező európai rendbe irányította. E változást a régészeti leletek is igazolják. A 10. század első feléből a legrangosabb temetők egész sorát tárták fel régészeink a Felső-Tisza vidékén. Itt éltek a leggazdagabb főemberek és közösségek. A köznép társadalmáról is sokat elárulnak a régészeti ásatások. A korábban általánosnak vélt nagycsaládi rendszer nem volt jellemző a honfoglaló magyarság tömegeit kitevő köznépre. E faluközösségek kiscsaládi kötelékben éltek, s az ősi nagycsaládi szerkezet csupán az úgynevezett szabad középréteg közösségeiben maradhatott fenn. A honfoglalók társadalma tehát igen sokszínű volt. Ebben az időben a változások korát élte. A nomád társadalmi szerkezet már felbomlott, s megkezdő­dött az európai típusú társadalmi átalakulás.

Bizánc vagy Róma?

A honfoglalás nemcsak az anyagi élet körülményeiben jelentett változást. A költözködés a magyarság gondolkodásmódját, hitvilágát is hamarosan átalakította. A magyarság a keleti kultúra világából érintkezett és kapcsolódott végérvényesen a nyugat-európai keresztény műveltséghez. Hóman Bálint szerint a nyugathoz való kapcsolódás kérdése már a Kárpát-medencei megtelepedés elején eldőlt, amikor a honfoglaló magyarság településeinek súlypontja a Dunántúlra került, miközben a keleti részek a védelemre rendezkedtek be. Védekezés kelet felé, nyitottság nyugatra – ez jellemezte a honfoglaló magyar­ság településrendjét. Ez azért volt sorsdöntő, mert keleten Bizánc, s később az ortodoxnak nevezett egyház és kultúra uralma és befolyása alatt éltek a különböző népek. A magyarság megtelepedése előtt számos jel utalt arra, hogy a Kárpát-medence is Bizánc befolyása alá kerülhet

A 9. század derekán a morvák között térítő Cirill és Metód a honfoglalást megelőzően megfordult a magyarok között is. A hagyomány szerint Metódot maga Árpád fogadta fényes külsőségek között, majd e szavakkal bo­csátotta útjára: „emlékezz meg mindég rólam Szentatyám imáidban”.

A magyarságnak a Kárpát-medencében való megtelepedése után Bizánc tudatos térítéssel próbálta befolyásolni a magyarok hitvilágát. A 10. században az erdélyi Gyula és Bulcsú konstantinápolyi megkereszteléséről Johannes Skylitzes bizánci krónikás munkájában ezt ol­vassuk: „a magyarok vezére, Bulcsú színleg a keresztény hit felé hajolva Konstantinápolyba jutott, ahol megkereszteltetvén Konsztantinosz császár lett a keresztapja, és a patrikioszi méltósággal megkereszteltetvén sok pénz uraként tért vissza hazájába. Nem sokkal később Gyula is a császári városba ment, megkeresztelkedett, és ő ugyanazon jótéteményekben részesült”.

Ez a tény azt sugallja, hogy a magyarság leg­tekintélyesebb vezetői komolyan gondoltak a keleti kapcsolatok erősítésére, külö­nösen a kalandozások során a 955-ben elszenvedett vereségük után.

 

(folytatjuk)

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.