Holdbeli táj a Kelemen-havasokban

Szucher Ervin 2016. november 19., 21:00 utolsó módosítás: 2016. november 20., 12:02

A mai napig nem sikerült helyreállítani a Kelemen-havasok gerince alatti környezetet azon a bukovinai részen, ahol 1969-től a kilencvenes évek közepéig az ország legnagyobb kénbányája működött. Az egykori kitermelőhely és zagytározója csaknem háromszáz hektárnyi, növényzet nélküli sebként éktelenkedik a hegyoldalban. 

Holdbeli táj a Kelemen-havasokban
galéria
Fotó: Szucher Ervin

A román kormány 1996-ban döntött a bő negyed évszázadon keresztül működő kénbánya bezárásról. Tizennégy esztendővel később világbanki hitelből elkezdődött a több mint háromszáz hektáros felület ökologizálása. A felek azonban aránylag hamar összekülönböztek – a munkálatokat végző német Wittfeld Ro Kft. és a gazdasági minisztériumot képviselő bukaresti Conversmin Rt. –, ezért a szaktárca szerződést bontott, a pénz elfogyott. Rövid ideig egy kolozsvári cég is tett-vett a hegyoldalban, ám kevés haszonnal. A holdbeli tájat mindmáig nem sikerült visszavarázsolni. Az arra bátorkodó kirándulók mindössze pár, újonnan kihelyezett figyelmeztető tábláról és a nemrég létesült tanösvényekből értesülhetnek az elköltött eurómilliókról.

A Kelemen-havasok egyik legszebb részén, a valamikor Bánffy-tengerszemnek is nevezett Jézer tavon túl, a 2081 méter magas Magyar Negoj csúcs alatt – ahol Erdély és Moldva határán Mária Terézia idejében épült szekérút húzódott, és amelynek egyes részei mindmáig megmaradtak – a szocializmus hatvanas éveinek a vége felé hozták létre a kénbányát. A kitermelésnek áldozatul esett a teljesen legyalult Román Negoj csúcs: a sárgásvöröses színű hegycsúcsot nemcsak kívülről gyalulták le, hanem elpusztították azt a világviszonylatban is egyedülálló, soklabirintusos barlangrendszert is a hegy gyomrában, amelyben vasoxid sztalagmitok, kaolinképződmények és egy Csokoládé-palota nevet viselő kéncseppkövekben gazdag terem is volt.

Város a hegycsúcs alatt

A kénbánya a Maros völgyétől légvonalban mintegy tizenöt-húsz kilométerre fekszik, Palotailváról erdei úton egy darabig akár autóval is megközelíthető; az emelkedőnek azonban csak gyalog lehet nekivágni. De meg lehet próbálkozni Hargita megye észak-nyugati csücskéből, Maroshévízről, netán Bélborról traktorral vagy terepjáróval, a térképeken a hangzatos Transzkelemen nevet viselő, mintegy huszonvalahány kilométeres földúton is. Aránylag jól karbantartott aszfaltozott, majd betonúton csak a bukovinai oldalról, Dornavátráról lehet feljutni Neagra Şarului és Gura Haitii falvak érintésével a hegyre. Ezt az utat használta a szocializmus utolsó évtizedeiben az a pár ezer munkás, aki váltásokban, szabad szombatot, de még vasárnapot sem ismerve dolgozott a felszíni fejtésen. A környékbeliek a Dornák vidékéről ingáztak, a távolabbról érkezettek a csúcs tövében kolóniaként épült városkában laktak.

Erdőket és tisztásokat magunk után hagyva vörös vizű patak mentén próbálunk felkapaszkodni, mígnem egy sorompóhoz érünk. Az őrbódéból középkorú, unott férfi botorkál elő, fejbiccentéséből ítélve azt kérdezi: mit akarunk errefelé? Egy sörrel ajándékozzuk meg, ért a gesztusból és máris emeli a sorompót. Látván marosi jelzésű autónkat, kaján mosoly jelenik meg az arcán, aztán bajsza alatt valami olyasmit duruzsol, hogy „bezzeg jó nagyot kerültünk”. Mintegy kétszáz kilométert, mondjuk, mire ő nyugtatni próbál, hogy kár lett volna ilyen autóval a marosi vagy hargitai oldalról nekirugaszkodni. „Még van mit menniük, de ne aggódjanak, az út elég jó. Megéri, mert amit ott fent fognak látni, soha nem fogják elfeledni. A szellemvárost azonban ne keressék, mert azt nagyjából lebontották” – szolgál némi útmutatóval a figyelmesség kézbevétele után beszédesebbé vált bakter.

További jó pár kilométeres kacskaringózás után a fenyőerdők mögül előbukkan az óriási amfiteátrumszerű kénbánya, majd az egykori városka maradványai. Utóbbiból valóban nem sok maradt mára. A bánya bezárása után a lakótelep hosszú éveken keresztül afféle szellemvárosként élt a gerinc tövében. A munkásoknak épült kilenc tömbházból kihalt az élet, a többemeletes épületek a kantinnal, az irodaházzal, kazánházzal, élelmiszerüzlettel, borbélyműhellyel, szatócsbolttal, ivóval együtt kiürültek, megroggyantak. Ami mozdítható – és tűzifaként felhasználható – volt bennük, mind elhordták. A távolság, a lehangoló környezet, az erdő közelsége még a hajléktalanokat is elijesztette; senki nem kívánt még meghúzódni sem a valamikori munkásszállásokon. Aztán egy uniós pályázat keretében sikerült lebontani őket, így mára csak egyetlen nagyobb, illetve egy kisebb ingatlan éktelenkedik a hegy tövében: az egyik a valamikori irodaház, melyről a környékbeliek tudni vélik, hogy az „nem fért az uniós pályázatba”, a másik a Ceauşescu-villa, amelyet a jelenkor fejesei számára mentettek át.

Megszépült emlékek

Azok számára, akiknek egykoron a fiatalságukat és a megélhetésüket jelentette a kénbánya, bizonyos emlékek mára megszépültek. Így tartják számon a diktátor 1981-es látogatását is, amikor a helikopterből kiszállva annyira vacogni kezdett, hogy egyből arra utasította a bánya vezetőit: a munkások hátára adjanak subát, és naponta biztosítsanak egy csésze forró tejet. A helyi párttitká­rok túlteljesítettek: az elkövetkezendő hónapokban az államfőnek egy protokollvillát is felhúztak, ne kelljen többé kinn vagy a gyengén fűtött irodákban fagyoskodnia. Ceauşescu többé soha nem tért vissza a kénbányához.

Haralambie Tâcşa vagy Hă­răluţă, ahogy fiatalkorában a kénkitermelésnél dolgozók becézték, húsz éven keresztül a kolónia éttermében dolgozott. A Şarul Dornei nevű faluban élő férfi szakácsként kezdte, felszolgálóként folytatta és egységvezetőként kapcsolta le 1996-ban a villanyt. „Naponta háromezer munkásnak adtunk enni – reggel, délben, este. A többi otthon evett. A kantin személyzete három váltásban, éjjel-nappal dolgozott. Azok voltak az igazán szép idők…” – csillan meg a hatvanas éveit taposó Hărăluţă szeme. Lehettek is, tehetnénk hozzá, hiszen míg a városi lakók szinte éheztek, a Negoj alatti mesterséges település kantinja mellett hatalmas állatfarm működött. A bányász korgó gyomorral nem dolgozhatott – szólt az akkori utasítás.

Haralambie Tâcşa falubelije és egyben kollégája, a jóval idősebb Nicolae Olteanu is csak arra hajlamos visszaemlékezni, ami szép volt. „A legnehezebb munkát végeztük, amit el lehet képzelni, de meg is fizettek. Sokszor odafagytunk, hiszen 1800 méter magasban még nyáron sincs meleg. Kár, hogy mindent tönkretettek” – nosztalgiázik a nyugalmazott markológépes. Nem csak a koszt, a fizetés is bőségesnek bizonyult. Olyannyira, hogy ide csak protekcióval lehetett bekerülni, mint ahogy a sorompóemelgető őr állítja. Ő is próbálkozott, de nem akadt hely számára. Pedig volt időszak, hogy a fiatal munkaerőt úgy helyezték át a Kelemen-havasokba, mint ahogy küldték a Duna-csatornához kényszermunkára. Emberünk nem irigy azokra, akiknek sikerült munkát találniuk itt, de tudni véli, hogy az alkalmazottak a busás fizetések után a kilencvenes években még nagy végkielégítést is kaptak. „Amint bezárt a bánya, Románia háromszoros árat fizetett az importból származó kénért” – állítja bosszúsan.

A bánya, amely csak veszteséget termelt

Bármennyire is kozmetikázott statisztikai adatok kerültek Ceauşescu asztalára, mindenki tudta: a bánya nem volt nyereséges. A szakemberek szerint háromszor annyiba került a fejtés működtetése és fenntartása, mint amennyi pénzt hozott. A pártpolitika csak azt tartotta szem előtt, hogy a bánya csaknem hét-nyolcezer munkásnak biztosít megélhetést.

A ’89-es fordulat után az egymást soron követő szakági miniszterek és bányaigazgatók megpróbálták nyereségessé tenni, vagy legalábbis megmenteni. A munkások zömét szélnek eresztették, de a megspórolt ötezer fizetéssel sem tudták jelentősen lefaragni a költségeket. A kitermelést fokozatosan csökkentették, majd egy kormányhatározat következtében 1997-ben véglegesen bezárták.

Mindmáig élő ökológiai katasztrófa

A természeti katasztrófa távolról sem ért véget a kitermelés húsz évvel ezelőtti leállásával. Nemcsak a sziklák, hanem az élőlények is a grandomán terv áldozatául estek és esnek mindmáig. Esős időben a kénes hegyről lefolyó víz ma is a patakokba ömlik, ahol a magas savtartalom miatt szinte nem maradt élőlény. A bánya környékén sem növény, sem állat nem él. Az itt ragadt hatalmas erőgépek társaságában az ember úgy képzelheti magát, mint valamely idegen bolygón. Pedig a Kelemen-havasok több száz éves, sokáig érintetlen erdeit az UNESCO bioszféra-rezervátumnak nyilvánította, és már jó ideje Romániában is természetvédelmi területként, nemzeti parkként tartják számon. Persze azt is csak papíron.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.